Szerdai napomat gyülekezetünk jogi ügyeinek böngészésével, valamint előző munkahelyem meglátogatásával kezdtem. Angol óra után közjegyző után vadásztam (ugyanis az egyesületet itt közjegyzőn keresztül kell bejegyeztetni), valamint készültem az esti Bibliaórára. Elhatároztam továbbá, hogy nem fogok egész nap a laptopom előtt görnyedni, hanem kicsit „túristáskodom” is, ha már megadatott, hogy a világ egyik legszebb városában lehetek munkanélküli. Ennek megfelelően barangoltam 1 órát a belvárosban, vicces-érdekes utcai performance-okat láttam, olyan kis utcákban fordultam meg, ahol eddig még nem jártam.
Az esti Bibliaóra első fél órája a "pizza"-ra való „feszült várakozás” jegyében telt el, végül mindenki legnagyobb örömére megérkezett az olaszok egyik nemzeti eledele, s miután mindenki jól lakott, elkezdtük tanulmányozni a Szentírást. Ezúttal az ötezer ember (férfi) megvendégelése volt az egyik fő téma, amikor Jézus 5 kenyérből és 2 halból lakatott jól több ezer embert. Fantasztikus történet, melynek során a tanítványok hitetlenségét vettük górcső alá, akik annak ellenére, hogy 1-2 nappal ezen esemény előtt csodákat vittek véghez, nem hitték el, hogy lehet ennyi embernek adni ételt olyan kevésből, ami nekik volt. Könnyű „megítélni” a tanítványokat, pedig néha mi is egy-egy erős, fontos „csoda” vagy „Istenélmény” után ugyanúgy értetlenül állunk a következő nehézség előtt, hitetlenkedve kérdezve: na ez hogy fog megoldódni, milyen megoldást találunk adott problémára?!
Jézus az egész történetben nagyon határozott, világos elképzelése van a dolgokról, utasítja tanítványait, tanítja azokat, akik fáradtságot, energiát nem kíméltek, hogy hallhassák beszélni a „mestert”. Azt olvassuk, hogy Jézus megsajnálta a sokaságot, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juh. S mivel Jézus egyik jelzője a „jó pásztor”, ezért ő nem hagy magára senkit, aki Őt akarja követni, aki beismeri, hogy vezetésre szorul élete. Eszembe jutott erről egyik kedven Zsoltárom, szám szerint a huszonharmadik, mely eképp szól:
„Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.”
Az est másik története az volt, amikor Jézus a vízen jár egy vihar kellős közepén. Egy újabb hihetetlen történet, melynek főszereplői a szegény, elcsigázott, fáradt, viharvert (szó szerint, és átvitt értelemben is) tanítványok, akik ijedtségükben azt hiszik, hogy Jézus egy szellem. Ő azonban rögtön nyugtatja őket, lecsendesíti a vihart, biztonságos helyre vezeti őket. Szeretem, amikor Jézus tanítja ezeket az embereket, a „híres és szent apostolokat”, akik azonban ugyanolyan egyszerű emberek voltak, mint amilyenek mi vagyunk, tele gonddal, félelemmel, kétséggel. Jézus ismeri a szívünket, olykor meg is próbál bennünket, mely ha nem is mindig könnyű, kellemes, de mindenképp hasznos. Egyrészt, mert tükröt tár elénk, hol is tartunk az életben, másrészt kitartást, állhatatosságot, kipróbáltságot eredményez.
