Szerdán megint sikerült elkésnem angol óráról, részben azért, mert csúcsidőben, Európa egyik legforgalmasabb fővárosában 10 percenként járnak a metrók. Csak annyit mondok azoknak, akik szidják a BKV-t, hogy látogassanak el Rómába, használják pár napig-hétig az itteni tömegközlekedést, s – legalábbis e téren – azonnal honvágyuk támad. Lehet, hogy kellene vennem egy autót (mint a fenti képen láthatót), s akkor könnyebb lenne a közlekedés?:)
Egész délután a volt munkahelyemen voltam, elmeséltem pár volt munkatársamnak, olasz barátomnak az utóbbi napok (csodás) történéseit, majd siettem a szerda esti Bibliaórára, ahol ezúttal majdnem 20-an voltunk (s mivel a nappali közepes méretű, alig fértünk el), így nehéz volt megoldani, hogy mindenki szóhoz jusson, mélyebb beszélgetés alakuljon ki. Ráadásul az utóbbi hetekben megjelent egy három fős „nápolyi különítmény”, akik olyan hangosan és sokat beszélnek (akkor is, amikor mások mondják el véleményüket), ami nehézkessé teszi az odafigyelést. Ezen a héten Márk evangéliumának 9. részének első 29 versét néztük meg (itt elolvasható: http://www.parokia.hu/bible/), akit érdekel részletesebben, annak szívesen leírom külön, miről beszélgettünk, ehelyütt a rész számomra legfontosabb Igéjét írom le, mely meghatározta hetem első felét: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen”
Alkalom végén mindenki lelkesen és örömmel hallgatta beszámolómat arról, hogy miként lett munkám, melyért közösen adtunk hálát Istennek. Nagyon jó érzés volt, hogy őszintén, együtt örülnek velem. Elmondtam, hogy nagyon érdekes volt ez az Ige számomra, mert már a hét elején eszembe jutott, mielőtt-miután tényleg eléggé elkeseredtem, mélypontra kerültem kedden. Ám miután elismertem, hogy (mennyire) hitetlen vagyok – s kértem Istent, segítsen ezen, adjon valami konkrétumot a gyönyörű ígéretek mellé, melyeket a Bibliában olvastam az előző napokban, hetekben – szinte azonnal jött a telefon az állásajánlattal. Senki ne gondolja, hogy dicsekedni akarok saját magammal, hogy mekkora hívő is vagyok, milyen nagy is a hitem (mert erről szó sincs, sőőőőt…). Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy még amikor hitetlenkedik is az ember, akkor is érdemes Istenhez fordulni, őszintének lenni Vele (olykor még „veszekedni” is megengedett talán…), mert Ő az egyedüli, aki ekkor is tud segíteni hitetlenségünkön. Fogalmam sincs, hogy mi fog kisülni ebből az álláslehetőségből, mi lesz az eredménye; valószínűleg ismét ismeretlen vizekre tévedek, de örülök annak, hogy elindulhatok, s bízom abban, hogy Isten erősen fogja fogni kezem és vezetni fog, mert fogalmam sincs, hogy merre megyek…:)
Csütörtökön megpróbáltam elintézni az itteni tavalyi adóbevallásomat, de ez itt sokkal bonyolultabb, mint otthon, azt hiszem még sokat fog emiatt „fájni a fejem”, lesz gondom belőle, a könyvelő pedig egy kisebb vagyonba kerül. Fogalmam sincs milyen adókat és járulékokat kellene fizetnem (mikor es kinek) az ügyvédi irodában keresettek után. Így marad a kétség…! Szóval faramuci helyzetbe kerültem, mert örülök a munkának, de annyi a bizonytalanság, kérdés továbbra is (most pl. újra kell lakást keresnem), hogy az egésztől kezd elmenni a kedvem. Pedig szerdán nagyon lelkes voltam.:)
El is mentem „csütörtöki Bazilikatúrám” harmadik állomására a Basilica di Santa Maria Maggiore-ba, melyet a legkevésbé tartok szépnek a négy nagy bazilika közül, de ezen az késődélutánon egészen más megvilágításba került, s nemcsak azért, mert végre nem sötét volt vagy félhomály, hanem káprázatos „arany,- és fényáradatban” úszott az épület, s azért is, mert az alábbi gyönyörű Igéket olvastam a 127. Zsoltárból:
„Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök. Hiába keltek korán és feküsztök későn: fáradtsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.”
Folytatódott a bennem lévő „harc”, a munka iránti várakozás és a meg nem felelés terén, ezért igencsak bátorító volt olvasni a következő sorokat: „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Máté 23:12)
Úgy gondolom, hogy alázatra van szükségem (nem is kicsire) és TELJES bizalomra…mégpedig ISTENBEN! Azt olvastam egy helyen, hogy „amikor Isten fénysugarat bocsát erőfeszítéseidre, akkor a kevés is sokká lesz.” Volt, hogy már megtapasztaltam ezt, de sok mindent kell még tanulnom…!Péter I. levelének 5. részében így szól az Ige: „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ŐREÁ vessétek, mert Neki gondja van rátok”. Hűségesnek kell lennem, s Isten mindig meg fogja mutatni a következő lépést, lépéseket. Nem feltétlenül sokat fogok látni előre, de hittel kell lépnem. Ó, mennyivel könnyebb ezt leírnom, mint a gyakorlatban megélnem…! Meglátjuk, hogy fog sikerülni…
Egy azonban biztos: ha a magam erejéből próbálkozom, akkor előbb-utóbb elbukom. Istennek kell építenie, őriznie, az biztos, hogy jóra vezet (de legalábbis mindenképp jobb, mintha én próbálkozom a magam erejéből).
