Nemzeti ünnepünkön (pénteken) azzal kezdtem a napot, hogy kértem Istentől a bölcsességet, a Szentlelket erre a napra, hogy kísérje utamat, bárkivel is találkozom, bármiről is beszélek. Sokszor elmondom ezt az imát, mert úgy gondolom, hogy e nélkül nagyon nehéz megélni a mindennapokat.
Ellátogattam leendő munkahelyemre, ahol megkezdődtek a munkálatok, hogy március utolsó harmadában-április első napjaiban elkezdődjön a munka. Az üzlet eléggé leharcolt állapotban van, így nem csodálom, hogy egészalakos átalakítást igényel. Egy kellemes munkaebéd keretében tárgyaltam leendő munkaadóimmal, melynek során vidám hangulat, ugyanakkor komoly (de nem terhes) elvárások fogalmazódtak meg.
Ezután – mivel gyönyörű napsütés volt végre és nem londoni időjárás, mely az egész telet jellemezte – ellátogattam a villa Borghesebe, ahol egy padra leülve irogattam, neteztem, gondolkoztam, skypeoltam. Mellettem egy nyugdíjas „fiatalember” olvasgatott. Miután lemerült laptopom, felálltam, elköszöntem, s elindultam utamra, ám két perccel később megfordultam és úgy gondoltam visszaülök a padra egy kicsit még olvasgatni. Nemsokára – már magam sem emlékszem, hogy mikor, hogyan – azon találtam magam, hogy intenzív beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő emberrel, Antonio-val.
Mindenféle témát érintettünk kezdve Magyarországról, az olasz választásokon át, az új pápáig bezárólag. Igen racionális gondolkodású embert ismertem meg Antonioban, aki bár katolikus neveltetésben részesült, nem hisz Istenben. Erről is hosszasan beszélgettünk, elmeséltem neki, hogyan kerültem Rómába, meg azt, hogy Isten miken vitt keresztül, milyen „csodákat” éltem át, azonban a végén arra a következtetésre jutott, hogy sok véletlen egybeesést éltem át, ami szép, de ehhez semmi köze Istennek. Én természetesen nem így éltem, élem meg, mondtam is neki, hogy ez hit kérdése (is). Ő erre azt felelte, hogy szerinte a hit az egy ajándék, így vagy van az embernek, vagy nincs. Ebben egyetértetve váltunk el egymástól, de mondtam neki, hogy kérni fogom Istent, hogy adja meg neki ezt az ajándékot, illetve, hogy ő fogadja el ezt. Már besötétedett, s a nap helyett a hold sütött amikor én elindultam balra, ő pedig jobbra.
A buszmegálló felé haladva azt kértem Istentől, hogy hadd találkozzam még ezzel az emberrel, hadd beszélgessünk még, illetve, hogy nyissa meg szívét, változtassa meg Ő gondolkozását. Épp előttem ment el a busz, ami hazavitt volna, mérgelődtem is, mert igencsak hűvösre fordult az idő, s ismerve a helyi járatokat, tudtam, hogy sokat kell várnom a következő négykerekűre. Jött egy busz nem sokkal később, ami bár nem volt tökéletes, de gondoltam jobb a semminél, így felszálltam, mivel eléggé fáztam. Legnagyobb meglepetésemre Antonio ült az egyik ülésen.:) Amint megláttam széles mosollyal konstatáltam, s adtam tudtára Antonionak, hogy Isten milyen hamar meghallgatta imámat. Ő persze rögtön azzal érvelt, hogy ő bizony gondolt arra, hogy nagy eséllyel összefutunk a buszon (amire zárójelesen jegyzem meg, hogy nem sok esély volt, hisz teljesen ellenkező irányba indultunk el, amikor elváltunk egymástól, valamint, hogy nekem nem is ezzel a busszal kellett volna mennem:))!
Így még pár percet tudtunk beszélgetni, melynek során megjegyezte, hogy lehet, hogy azért nincs hite, mert sose kérte ezt? Lehetséges – feleltem neki, hiszen Jézus is mondja egy helyen, hogy nem kapjátok meg, mert nem kéritek. Leszállásom pillanatában bíztattam hát, hogy kérje, s Isten minden bizonnyal felelni fog. Ezután rohantam haza, mert filmestet rendeztem tésztapartyval. Mindig mókás, amikor én főzök olaszoknak tésztát, ezúttal egy egyszerű bolognai spaghetti padlizsánnak volt a menü nagyon finom szicíliai vörösborral. A film pedig a pápaválasztás hetében nem lehetett más, mint a „Habemus papam” című olasz tragikomédia, mely egy konklávét, s annak utóéletét meséli el humoros módon (ugyanis a frissen megválasztott pápa depresszióba esik, így pszichológust hívnak hozzá, majd megszökik a Vatikánból, még mielőtt bemutatnák a híveknek…)!
E tartalmas nap végén fáradtan, de örömmel tértem nyugovóra.
