Töredelmesen bevallom, hogy kissé szétcsúsztam…:)! A folytonos irogatás-főzés-vasalás kimerített, így ezen a napon (részben a nagy dugó miatt) csak 11:30 körül értem be, igaz jeleztem bent előtte, s mondták, hogy nem gond, amúgy is sok (lenne) az ügyintéznivaló.
Ezuttal a „traffico”-ban (e szó jelentése forgalmi dugó) tartottam „csendes” perceimet, melynek fő témája a „mire vagy elhívva? hogyan ismerhetném fel, hogy mi a rendeltetésem” kérdéskör volt. Mondanom sem kell, hogy ez számomra most igen aktuális, tehát érdeklődve olvastam mi kerekedik ki az elmélkedésből. Három mondat, gondolat volt az esszencia: „a rendeltetés az a vágy, amely nem hagy szabadulni. … Az ember rendeltetése nem csupán munka, hanem öröm is az ember számára. … A rendeltetésed be fogja indítani a képességed, hogy kreatív legyél!” Az jutott eszembe ezek után: a Róma felett levő sötét, esős fellegek kezdenek tovatűnni, a kép egyre világosabb lesz…!!
Amikor beértem az irodába magyar pacsirtaszó fogadott, ugyanis az egyik titkárnő kis hazánk egyik legjobb halászlékészítő tájáról érkezett a tészták fővárosába. Folytattam, s szinte befejeztem a fordítást (jelzem: nem volt egyszerű:)) meg könyvelőre vadásztam több-kevesebb sikerrel.
Már vártam a munkaidő végét, ugyanis este a 20 percnyi járóföldre lévő virágok mezején (olaszul tudni vágyóknak „campo dei fiori”) volt megbeszélt találkozóm egy magyar vándorral (nem összekeverendő a sivadó vándorral :)), akivel egy kellemes beszélgetős-sétálós-barangolós estet töltöttünk el Róma „Trastevere” nevű kerületében, ami az egyik leghangulatosabb, egyben legbulisabb része a városnak. Itt megízletem kintartózkodásom hetifordulójaként az első pizzámat (ejtsd Piccá, s nem másképp!!): nyammmmm! Amúgy is a városnak ezen részén a legfinomabb a „kerek tészta”, főleg, hogy ez „al taglio” volt, azaz téglalap alakúra vágnak egy szeletet s azt összehajtják. Egy eredeti olasz sör társaságában került a finom „pizza rossa” bensőmbe, majd rövid kóborlás után ráleltünk 1 olyan kocsmára, ahol Z. Péter emlékére és tiszteletére „legurítottunk” egy unicumot. A vándor
– „mesterségéhez” hűen – türelemmel s odafigyeléssel hallgatta története(i)met, ám azért ő is szóhoz jutott, úgyhogy nagyon kellemes beszélgetés alakult ki, s már egy óra híján éjfelet ütött az óra, amikor elváltak útjaink, s én egy romantikus (zuhogó esőben esőben, kicsi kietlen és kivilágított utcákon) való séta után éjfél után 8 perccel álomra hajtottam „fá-áradt fejem”.
