Idejét sem igen tudom már, hogy mikori az utolsó blogbejegyzésem, de köszönöm annak a lelkes 6 embernek, aki már hiányolta beszámolóm.:)
Igazából annyi minden történt azóta, amióta írtam, hogy vissza se tudok emlékezni, legfőképp újbóli lázas mivoltom miatt.:)
Mindenesetre azt hiszem október 26-án vesztettem el a fonalat, amikor is egy esős péntek délutánon kevés munka lévén elengedtek már 16 óra felé a munkából. Mire azonban indulásra kész lettem, elkezdett ömleni az eső, ezért visszaültem helyemre, gondoltam elfoglalom magam egy kis szörföléssel az interneten, ha már így ott ragadtam. Szoba,- és munkatársam épp valami ügyön dolgozott nagy lelkesen, amikor egyszer csak a semmiből odafordul felém, s azt mondja: „Te Gábor, imádkoznál az egyik barátomért?” – bevallom, eléggé meglepődtem a kérésen, főleg mert tényleg semmi előjele nem volt ennek a kérésnek, beszélgetésnek. A kezdeti meglepettség után persze lelkesen „igen”-t válaszoltam, s kértem, meséljen egy kicsit erről a srácról, miért szeretné, hogy imádkozzam érte, stb.! Munkatársam elmondta, hogy az egyik legjobb fiatalkori barátjáról van szó, aki sajnos a kemény drogok felé fordult, s pár hete lakásában találták öntudatlan állapotban, azóta pedig kómában fekszik a kórházban. Amikor már-már bensőségesebb, személyesebb beszélgetés kezdett (volna) kialakulni, hebegve-habogva közölte, hogy neki dolgoznia kell tovább, de, hogy én nyugodtan menjek haza.
Akartam is menni, de még mindig zuhogott, így neteztem egy kicsit. Nem telt el sok idő, mikor újra felém fordult a munkatársam, s azt kérdezte: „imádkoznál egy másik barátomért is?” „Természetesen” – feleltem. Elmesélte, hogy ez a barátja rákos, de úgy néz ki meggyógyult, bár az eredmények még nem véglegesek. Zarándoklatokra jár a srác, teljesen megváltozott az élete, életstílusa. Persze amint személyesebbre fordult (volna) a beszélgetés, ismét munkára hivatkozva továbbdolgozott.
Én meg ültem tovább, s mivel még mindig esett, neteztem.
Aztán pár perc elteltével felém fordult, s elkezdett saját magáról beszélni, beszélgettünk az emberi jóságról, az alapértékekről, meg hogy véleménye szerint Isten igazságtalan, amiért nem cselekedetek alapján lehet a Mennybe jutni, hanem kegyelemből, s hogy ez mennyire szubjektív dolog. Eléggé jó, nyílt kis beszélgetés alakult ki, persze aztán azzal az indokkal, hogy neki be kell fejeznie a munkát ismét a számítógép felé fordult.
Ismét egy kis idő múlva megint nekem szegezett pár érdeklődő kérdést, megosztott pár dolgot velem életéből, majd úgy zárta le a beszélgetést, hogy megkérdezte: „mennyi időd maradt még itt nálunk, Gábor?34 nap?na jó, akkor ennyi időd van, hogy meggyőzz!”, persze ez nem rajtam múlik, gondoltam magamban, de az válaszoltam neki, hogy „kihívás elfogadva” („I except the challange”), s még azt is hozzátettem, hogy lehet, hogy több mint 34 napom van erre, ki tudja. A végére pedig egy kérdést tettem fel neki: „mit gondolsz, egy merő véletlen volt az, hogy amikor ma délután elengedett, s el is akartam indulni elkezdett zuhogni az eső, vagy esetleg Isten tervezte így, hogy beszélgethessünk? Ugyanis már rég nem lennék itt, ha nem esett volna…Én nem hiszek a véletlenekben….”:))
Örömmel a szívemben mentem neki a római estének, mert egy EATALY nevű helyre mentünk el az egyik ismerősömmel (aki orvostanhallgató:)). Az EATALY egy olasz vállalkozó nagyszerű ötlete, mely tulajdonképpen egy 4 emeletes étel-bevásárlóközpont és étteremkombináció, ahol csak és kizárólag olasz termékeket (ételeket-italokat) árusítanak. Nagyon jó kis estét töltöttünk itt, én elmeséltem neki az én történetemet, ő az övét, s úgy érzem egy kedves fiatal barátra leltem személyében.
Hazaérve persze itthon várt a szokásos péntek esti party, amit itt szerveznek lakótársaim, amihez ezúttal is csatlakoztam egy rövid ideig, majd nagy örömmel tértem nyugovóra ezen izgalmas napot követően.
