Szükségem is volt mind a májkrémre, mind a szalámira, illetve az abból nyert energiára, melyet a magyaros reggelivel toltam arcocskámba, ugyanis az egész délelőttöt a Szt. Péter téren töltöttük. No nem elsősorban amiatt, hogy gyönyörködjünk annak szépségében, hanem olyan kígyózó, körbeérő sor fogadott bennünket, hogy kb. 3 órát vártunk, mire feljutottunk a bazilika kupolájába (ahol fenti kép is készült). Igen kalandos út vezet ide fel, melyet nem ajánlok sem klausztrofóbiásoknak, sem tériszonyosoknak. Mindazonáltal kellemesen elbeszélgettünk, szóval számomra talán ez volt a legkevésbé fárasztó sorban állás ittlétem óta.:)
Ami ott fent várja az ide érkezőt, ahhoz szintén kevés az emberi szó: csodás kilátás Rómára, talán a legszebb az egész városból, annak ellenére, hogy itt nem látszik a Bazilika.:) Szavak helyett álljon itt tanúbizonyságul fenti kép!:)
Azonban a jövőben ide látogató(k)nak nem ajánlom akkor ezen építészeti remeket, amikor hosszú sorba kell állni, hogy az ember bejusson megtekinteni, mert mire felér, beér, már csak arra vágyik, hogy kijusson (főleg ha előtte rutinosan be nem lakmározott), s azért őszintén szólva a világ (2.) legnagyobb katolikus temploma többet érdemel egy gyors átfutásnál. :)
Miután megetettem éhes látogatóimat és elirányítottam őket az Angyalvár felé én hazatértem egy rövid pihenésre, regenerálódásra, hogy aztán este két és fél órán keresztül egy általam kedvelt helyen együnk-igyunk kedvünkre, korlát nélkül (e helyről már részletesen írtam korábbi bejegyzésemben:)). Legnagyobb örömömre ide is minden ismerősöm eljött, szóval pár szót így tudtam mindenkivel váltani, kicsit úgy éreztem magam, mint a vőlegény az esküvői vacsorán, amikor körbejárja az asztalokat, hogy parolázzon a vendégekkel. Csakhogy itt hiányoztak a vastag borítékok (még ha 1 volt is de az nem olyan), a drága ajándékok és a szépséges (vagy akármilyen) menyasszony.
Ezen az estén fájó szívvel korán, ugyanakkor nagy várakozással elbúcsúztam szinte az összes látogatómtól, hogy otthonomba térve megtekintsem a „derby d’Italia” elnevezésű labdarúgó mérkőzést, azaz a Juventus-Intert (valamiért egy hűséges barát kivételével senkit nem érdekelt az év egyik legfontosabb találkozója, nem is értem miért…! Talán a kedves barátot is az otthoni örökrangadó összefoglalója vonzotta lakomba...:)). Sokak óriási bánatára nem mennék bele a meccs részleteibe, a lényeg, hogy – természetesen – megint a kék-fekete csapat győzött, ellenfele ezelőtt 49 meccsen nem talált legyőzőre, de az 50. meccsbe beletört a foga!:) Annak ellenére született meg e 3:1-es idegenbeli diadal (ráadásul 1:0-ról…), hogy 2 csapat is küzdött a pályán az Inter ellen (a torinóiak és a játékvezetők). Ám ugyebár olyan csapat nem veszíthet ilyen fontos meccsen, ahol az egyik játékost „Jesus”-nak hívják (s ez a vezetékneve!:)) Az este örömére felhörpintettem a még szeptemberben kapott ajándékunicumot és boldogan vetettem ágyba egyre fáradtabb testem.
