Mondanom sem kell, hogy a rövid éjszakát követően „nagyon fitten” ébredtünk, hogy a délelőtti Istentisztelet előkészületeit elvégezzük. A szokásosnál több teendő volt, több mindenre kellett nekem is odafigyelnem, de az első pár perc feszült hangulata után egy imádságot követően mindenki nyugodtan, vidáman tette a dolgát. Különleges vasárnap elé néztünk, ugyanis az egyik félig svejczi hölgy a gyülekezetből meghívta hozzánk a svejczi kulturális közösséget, s mások (így én is) hívtak ismerősöket, mivel tulajdonképpen ezen a napon tartottuk a karácsony előtti utolsó közös alkalmunkat (december 23-án már sokan otthon lesznek, köztük én is…)!
Szép számban gyűltünk össze, számomra külön öröm volt, hogy azok, akik érkezésemkor kijöttek elém a reptérre (egy vegyes: olasz-magyar házaspár) szintén jelen voltak. Az éneklés eléggé vicces volt, ugyanis 3+1 nyelven folyt. Ismét megbizonyosodtam afelől, hogy nem a német lesz a Menny hivatalos nyelve, ugyanis ezen a nyelven énekelni, dicsőíteni Istent (főleg az olasz és a francia mellett) finoman szólva sem túl szép, csengő-bongó.
Az Igemagyarázat előtt a korábban már említett srác mondta el, hogy az utóbbi 3 hónapban miket élt át, milyen utat járt be, míg eljutott arra a döntésre, hogy átadja életét Jézusnak. A közel 20 perces ékes olaszságú őszinte, világos, átgondolt döntésről szóló beszámoló igen megható volt, szinte mindenki szemébe könnyek jelentek meg…
A prédikáció egy filmrészlet megtekintésével kezdődött. A film címe: Joyeux Noel (Fegyverszünet karácsonyra) és egy megtörtént esetet mutat be, az 1. világháború idején, amikor a németek, a britek és a franciák harcoltak egymás ellen az egyik karácsony alkalmából tűzszünetet tartva együtt ünnepeltek, játszottak, ettek, ittak, vigadtak a katonák, félretéve legalább ennek az ünnepnek az időtartamára a háborúskodást, viszályt. Természetesen az alkalom nagy része Jézus születéséről szólt, a lelkész személyes példán keresztül mutatta be, min mehettek keresztül Jézus szülei, ugyanis az ő 2. gyermeke Rómában (távol hazájától, Brazíliától) született, ráadásul nem (magán)kórházban, egyágyas tiszta, kényelmes szobában, hanem mivel váratlanul indult meg a szülés, ezért egy lépcsőházban kezdődött, majd egy mentőautóban végződött. Ráadásul komplikációk léptek fel (nem sírt fel a baba, a köldökzsinór a nyaka köré tekeredett), de végül megóvta Isten a gyermeket és az anyukát egyaránt. Úgy küldte el tehát az Atya Jézust a földre, hogy egy volt közöttünk, átélt mindent, amit egy ember átélhet, s végül életét adta értünk. Sajnos nem tudom visszaadni az egész Istentisztelet alatt jelen lévő meghitt, bensőséges hangulatot (annak ellenére ez volt az érzésem, hogy majdnem 70-en voltunk), a Lélek egységét, az Úrvacsora meghittségét.
Alkalom után megkezdtem a búcsúzkodást azoktól, akikkel már nagy valószínűség szerint nem találkozom (idén). Tudtam, hogy előbb-utóbb elérkezik ez a nem túl kellemes pillanat, s mivel nem szeretek búcsúzkodni, s kapóra jött egy ebédmeghívás, ezért ezen a vasárnapon kihagytam a rendrakást és hamar eltávoztam a „tetthelyről”:)
Egy igen aranyos olasz étterembe vittek el az Istentiszteleten is jelen levő vendégeim, csupa helyi különlegességet (az ún. „polenta”-t, valamint tenger gyümölcsei kosarat) kóstolhattam meg, kísérőként nagyon finom fehér borral, végül pedig házi tiramisúval lett ez az esemény is emllékezetes.
Az az igazság, hogy kezdem megszeretni e nemes nedű világosabb változatát (ami egyes „mondák” szerint azt jelenti, hogy kezdek felnőtté válni borivás tekintetében?…:)))).
Ebéd után eljöttek ideiglenes szállásomra, ahonnan elvittek a három bőröndöm közül kettőt magukhoz, ugyanis úgy döntöttem, hogy csak egy kis kézipoggyásszal utazom haza 20-án, ezzel is kifejezve azon vágyamat, hogy szeretnék minél hamarabb visszatérni e csodás (ám olykor fárasztóan zsongó) városba.
A délutánt a szoba/munkatárs-kollégánál töltöttem, ugyanis meghívott egy meccsnézéssel egybekötött gyermeklátogatásra, hogy megmutassa az újonnan érkezett kislányát. Igazából az, hogy már másodszor hívott meg otthonába, igen nagy megtiszteltetés, ugyanis ha valaki meghívja a másikat lakásába, azzal mintegy beengedi magánéletébe is.
Ezután siettem, hogy időben odaérjek az Angyalvárhoz, ugyanis az estére azt a programot találtam ki, hogy nézzük meg a fiatalokkal a Szent Péter téren lévő betlehemet és óriás karácsonyfát. Természetesen csak én voltam ott időben, sokan több mint fél órát késtek…Itt az időnek nem adnak túl sok jelentőséget, lazán veszik a késéseket (amit igen nehéz megszokni, de mivel eléggé fáradt voltam, ezért türelmesen vártam, addig is csodálva kedvenc hidamat és az Angyalvárat). Maga a Szent Péter téri látogatás elég nagy csalódás volt, ugyanis a hírek és a bemutató ellenére nem volt semmi kivilágítva, még folytak a munkálatok, így egy rövid körséta megtétele után csalódottan távoztunk a térről, de miközben még a környéken sétálgattunk valaki meglátott egy mesébe illő betlehemet. Amikor kiderült, hogy ez a perui nagykövetség épületében van, s ide tilos bemenni nem hátráltunk meg, hanem mivel volt közöttünk egy perui lány, teljes bátorsággal bementünk mind a 9-en, s megcsodáltuk az igen utópisztikusra sikerült alkotást.
Mivel megéheztünk elmentünk enni egy gyrost, majd a Vatikán tövében fagyiztunk (egy nagyon finomat), hogy aztán az estét egy sörözőben fejezzük be fiú kontra lány TABU társasjátékot játszva (becsület szavamra nem én kezdeményeztem a nemek közötti versengést, mely ezúttal is a fiúk győzelmével zárult, bár a lányok keményen helytálltak. Meg kell valljam, hogy igen nehéz más nyelven magas szinten mívelni e játékot.:))
