E bejegyzésemet a Trinitá dei Monti (vagy ismertebb nevén Spanyol lépcső) tetején írom, napfürdőzés közben. Már napok óta igen kellemes koratavaszi az idő, nagyon élvezem, ahogy a D vitamin terápia átjárja testem-lelkem.
Szerdán ismét együtt ebédeltem volt kolléga-szobatársammal, ilyenkor mindig egy-két óriási szendvicset majszolunk, s megvitatjuk az élet nagy dolgait, ezúttal a pápa körül kialakult helyzet, valamint a február utolsó hétvégéjén esedékes választások adták beszélgetésünk vázát. Az ezután következő angol óra ezúttal is vidám csevej volt, egy kis nyelvtannal megspékelve. Utána rövid látogatást tettem volt kolléganőimnél, egyiket pedig elkísértem templomba, ugyanis hamvazószerda lévén katolikusként hagyomány, hogy az e napon kezdődő, és Húsvétig tartó bűnbánati időszakot fejre történő hamuszórással kezdik e felekezethez tartozó hívek. Ez persze remek lehetőség volt, hogy beszélgessek kolléganőmmel hitbeli kérdésekről, érdekes, hogy Isten milyen helyzeteket hoz, hogy Róla szóló beszélgetést kezdeményezzek – természetes módon.
Ezután ellátogattam a Szent Péter térre, ahol Joseph Ratzinger pápaságának utolsó miséjét celebrálta. Természetesen a Bazilikába nem lehetett bemenni, ám a téren nagy kivetítők és kihangosítás révén figyelemmel lehetett kísérni benti történéseket. Remek akusztikája van a térnek, szavakkal lehetetlen is leírni, hogy milyen hangulata van, amikor felzeng az énekkar Istent dicsőítő kórusa.
Hallgatva, s figyelve az eseményeket elém lépett egy úriember, aki bemutatkozva elmondta, hogy egy svejczi rádió újságírója, s ha nem bánom, feltenne pár kérdést. Én persze készségesen rendelkezésre álltam, s megkérdezte véleményem a pápa páratlan hétfői lemondásáról. Véleményem tetszhetett az újságírónak, ugyanis kb.10-15 percet diskuráltunk hitről, ökumenéről (hamar kiderült, hogy nem vagyok katolikus), vallásról, itteni gyülekezetemről. Igazából örültem ennek az intejrúnak, ugyanis nem mindennap adatik meg az embernek, hogy a Vatikánban tegyen vallást hitéről egy rádióműsornak (még akkor is ha nem biztos, hogy leadják a felvételt:))
Ezen boldog örömmel szívemben mentem ügyeimet intézni, majd siettem az esti Bibliaórára, ahol gyönyörű bejelentés fogadta az egybegyűlteket: az egyik házaspár kisbabát vár. Korábban sokat imádkoztunk a lányért, hogy sikerüljön munkát találnia, ugyanis háromnegyed éve nem talál állást; hát bevallom őszintén, hogy nem ilyen munkára számítottunk, azonban ez is mutatja, hogy Isten tervei nem mindig egyeznek a mi elképzeléseinkkel. Mindenesetre azt hiszem, hogy az egyik legszebb munkát kapta ez a lány ajándékba: az anyaságot!:))
Az alkalom érdekes volt, az alapige Márk evangéliuma 7. részének első 23 verse volt. A különféle hagyományokról szólt az este, melyek olykor Isten parancsolatai elé kerülnek, s melyek nem (feltétlenül) tükrözik Isten akaratát, azonban mi emberek olyan görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, hogy nem látjuk, nem akarjuk meglátni egy-egy kérdésben Isten valódi rendelkezését. Ha csak beszédünkkel (szánkkal) tiszteljük Istent, de szívünk távol van tőle, és az Ő rendelkezései csupán betanult emberi parancsolatok számunkra, akkor életünk semmit sem ér.
Jézus tanítása szerint nem az tesz tisztátalanná, ami bekerül a testbe (tehát annak idején a „tisztátalan” ételek), hanem az, ami szívünkben megszületik, agyunkban megfogalmazódik, s szánkon keresztül a világba kerül. Ezért kell tehát Isten felé fordulni, hogy Ő, Szentlelke által formálja gondolkodásmódunkat, szavainkat, tetteinket.
