Ez egy különleges szerdai nap volt, ugyanis J. Ratzinger utolsó pápai audienciájára igyekeztem „kora reggel”, ragyogó napsütésben. Időben kellett a Szt. Péter térre érni, mert nagy tömeget jósoltak a pápa utolsó előtti hivatali napjára.
Megérkezve a Szt. Péter térre óriási tömeg fogadott (a híradások szerint 200 ezer ember volt jelen ezen egyedülálló eseményen), a színkavalkád, mely jellemezte a teret pompás látványt nyújtott. Az egész esemény egy koncert-felvonulás-kampányrendezvényhez volt hasonlítható, ahol a meghatódottság keveredett az izgatott várakozással, s a jövőbe vetett reménységgel. Pontosan 10:30-kor tűnt fel a színen a római katolikus egyház első embere az általa vezetett pápamobilon, s miután az egész teret bekocsikázta integetve, kereszteket rajzolva, áldást osztva, kisbabákat puszilva, megérkezett a Bazilika lépcsőinek tetején felállított emelvényre.
A láthatóan meghatódott ám egyben jókedvű és megkönnyebbült pápa utolsó audienciáján olasz nyelven megköszönte a hívek iránta mutatott szeretetét, imáit, támogatását, s végig Isten felé mutatva (ŐT téve a középpontba) ajánlotta a híveket az Ő végtelenül irgalmas kegyelmébe, valamint kiemelve mindennapi keresztünk hordozásának fontosságát. Isten az, aki vezeti életünk (és az egyház) hajóját, nem pedig mi vagyunk annak kapitányai.
Ezután franciául (kiválóan, gyönyörű kiejtéssel), angolul (szintén pazarul), németül (…), spanyolul (mintha csak Messit hallanám), portugálul (mint C. Ronaldo), lengyelül, csehül (na itt már voltak gondjai), szlovákul és románul (érthetetlen…), valamint arabul (!!!) köszöntötte a jelenlevőket, s vett búcsút a latin nyelven elmondott „Miatyánk”-kal és pápai áldással (külön kiemelve a gyermekeket, a védteleneket és a betegeket).
Az egész esemény hangulata, jelentősége sem szavakkal, sem képekkel nem adható vissza teljes mértékben, mindenesetre valószínűleg egyszeri és megismételhetetlen volt, s kiváltság, egyedi élmény, hogy jelen lehettem. Ha kiemelhetek valamit, ami nem tetszett, az a már-már bálványozásba torkolló ujjongás-őrjöngés volt, amivel illették Ratzingert, s amely nagyon sok embert jellemzett a téren. Kétségtelen, hogy egy híresség (záró)szereplésén/rendezvényén vehettünk részt, de azért leborulni előtte, kórusokban éltetni, dicsőíteni nevét kissé eltúlzottnak találom, főleg annak fényében, hogy ő is Jézus Krisztusra, mint Megváltóra mutatott rá beszédében, AKI az igazi vezetője (kellene, hogy legyen) az egyháznak (az Egyháznak).
A vatikáni rendezvény után siettem az angol órára, ahol a héten egyedül voltam, így másfél órán keresztül beszélgettünk a tanárral politikáról, választásokról, hitről, demokráciáról a tanárral – természetesen angolul. Nagyon élveztem e beszélgetést annak ellenére, hogy szókincsben azért nem akadémiai székfoglalói szinten folyt a diskurzus (s akkor még finoman fejeztem ki magam:))
Ezután körbejártam ex-kollégáimat, sőt be is segítettem egy kicsit, mert valamiben kérték a segítségemet (s bár nem mondhatom el mi volt az, de azt elmondhatom, hogy nem a kávéfőzés volt az…)
Este kevesen voltunk a Bibliaórán, de nagyon intenzív alkalom volt, Márk evangéliumának 8. részét olvastuk végig, teológiai vitát is folytattunk, de ehelyütt ezzel nem akarom „untatni” a kedves olvasót (bár szerintem nagyon izgalmas témákról beszélgettünk). Amit mindenképp szerettem volna megosztani, hogy döbbenetes az, hogy Isten miket tud az ember eszébe juttatni, ha figyelmesen olvassa az Igét, tényleg kutatja annak értelmét, s kéri a Szentlelket, hogy adjon értelmet, bölcsességet az összefüggések meglátására is.
