A sokáig tartó szombati mulatozás után ismét korán kezdődött a vasárnap. A lelkész arról beszélt, hogy rendszeresen érdemes (és kell) feltölteni magunkat lelkileg, ennek legjobb módja pedig Isten imádata. A 103. Zsoltárban Dávid ezt írja: „Áldjad lelkem, az URat, és egész bensőm az Ő szent nevét! Áldjad lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled”
Az imádat nem a mi művünk, cselekedetünk, nem tőlünk ered, hanem egy válasz, mely Istentől jön. Ha nem lenne Istenünk, nem lenne KIT imádni. Azért imádjuk Istent, mert Ő jó, szerető, nagy és hatalmas. Azért imádjuk, mert Ő VAN (nekünk), megbocsátja bűneinket, eltörli hűtlenségünket. Ha az imádat a mi saját próbálkozásunk, akkor saját erőnk „eredménye” és büszkesége kerül elő, s ez képmutatóvá tesz, tehet. Ám ha válasz Isten felénk irányuló cselekedeteire, műveire, szeretetére, akkor őszinte lesz, s ez az imádat megtisztítja szívünket.
Szívünk sokszor bálványok gyáraként viselkedik. Ilyen lehet egy munkahely, a család, vagy akár a haza, a szerelmünk, vagy értéktárgyaink is. Szeretjük, szolgáljuk, imádjuk e bálványokat, saját magunk isteneivé válunk. Ezáltal azonban valójában nem életet adunk magunknak, nem gazdagítjuk lelkünket, hanem elveszítjük azt, ugyanis ezek fogják meghatározni, hogy kik vagyunk, és még akár igazolni is látszik ezáltal bálványimádásunk.
Isten imádata az ellenszere, gyógyszere ezeknek a bálványoknak, melyeket kreálunk életünkben. Isten szabaddá tesz bennünket, nem kötöz meg minket (mint a bálványaink), hanem képessé tesz bennünket arra, hogy szeressünk. Akik Istent imádják „lélekben és igazságban imádják az Atyát” (Jn. 4:23)
Feltöltődésünk másik jó módja a közösség. Amikor megérkezünk, részt veszünk egy közösségi eseményen (családi, gyülekezeti, baráti, stb.), azért érkezünk, hogy adjunk, hiszen mi már (az imádat által) mindent megkaptunk Istentől. Az Ige arra hív fel minket, hogy szolgáljuk a többieket, s ne uralkodni akarjunk rajtuk. Ha már egyszer „kereszténeknek” hívnak bennünket, viselkedjünk úgy, ahogyan Krisztus viselkedett. Úgy válhatunk naggyá, ha megalázkodunk, s kicsikké leszünk: fontos tehát, hogy (m)ilyen lelkülettel nézünk a többiekre. Persze ez nem egyszerű feladat, magunktól csupán próbálkozás lesz, de ha kérjük Istent, hogy segítsen ilyenekké válni, akkor ez meg fog adatni nekünk.
A gyülekezetnek van egy fiatal gondnok-pénztárosa, aki pár percben ismertette a tavalyi pénzügyi adatokat: nagyon érdekes, hogy Isten hogyan gondoskodik rólunk hétről-hétre, főleg annak fényében, hogy az ide járók nagy része egyetemi hallgató. A lelkész nem tőlünk, hanem amerikai támogatóktól kapja a fizetését; van erre az évre is mindenféle terv, ötlet, meglátjuk mennyi fog belőle megvalósulni, mindenesetre „jókedvűen adakozunk”, kiegészítjük ebben is egymás szükségeit. Nem feltétlenül pénzzel, hanem azzal, hogy időt szakítunk egymásra, beszélgetünk, fizikai segítséget nyújtunk egymásnak egy-egy költözés alkalmával; van, aki vendégül látja a másikat egy ebédre, vacsorára, vagy egy-egy éjszakára (vagy esetemben két hónapra).
Istentisztelet után ismét könnyed, kellemes beszélgetések alanya voltam, szeretem ezeknek az embereknek az őszinteségét, egyszerűségét, szeretetét.
Egy gyors otthoni ebédet követően a szép időre való tekintettel egy hosszú sétát tettünk pár baráttal a Villa Borghese parkjában, tavánál, majd este egy vacsorameghívásnak tettem eleget, egybekötve meccsnézéssel (igen, kedves olvasóim, végre újra nyert szeretett csapatom-csapatunk!:)), valamint tovább dolgozva az egyesületi lét megalakításán.
