Mivel nem volt sor, pár perc alatt bejutottam a „főnök nélküli” Szt. Péter Bazilikába /ez nagyon nagy szó, amit alá tud támasztani az, aki már járt Rómában, s órákat állt sorban, hogy bejusson megnézni a világ (egyik) legnagyobb templomát/. Ahhoz képest, hogy mekkora tömeg szokott itt bent lenni, most szinte „lézengtek” az emberek, lehet, hogy még annak hatása alatt voltak, hogy nincs már pápa a Vatikánban…! Én mindenesetre élveztem, hogy egy ilyen gyönyörű helyen imádkozhatok és olvashatom a Biblia szavait (annak ellenére, hogy mögöttem kissé zavaróan, féhangosan mormolta két hölgy a „Miatyánk”-ot és az „Üdvözlégy Máriát”). Egyszer csak valaki megkocogtatja a vállam, és megfordulván a két hölgy illedelmesen elkéri Bibliámat, melyet pár perc után vissza is nyújtanak.
Mivel kíváncsi voltam, hogy miért kérték el, megkérdeztem, hogy melyik részt olvasták, mire jött a felelet:
„Az egyik Ige a Királyok II. könyvéből, a másik pedig Jeremiás könyvéből volt” – mondták.
Esetleg a Jeremiás 29. rész 11. vers? – kérdezem tőlük?
Igen, pontosan az, de Ön ezt honnan tudta? – kérdeztek vissza meglepődve, kikerekedett szemmel.
Ezt olvastam mai csendességem során, s gondoltam, hogy talán ezt olvashatták most Önök is – válaszoltam.
Szó szót követett, s kiderült, hogy érkezésem előtt pár perccel kérték II. János Pál pápát imában, hogy küldjön nekik egy Bibliát, mivel nem volt náluk Szentírás, és akartak belőle olvasni. Én persze rögtön rákérdeztem, hogy miért nem az Atyától (Istentől) kérték ezt közvetlenül, hiszen nincs szükség közvetítőre, bátran fordulhatunk Hozzá bármilyen kérdéssel. Mondták, hogy ebben igazam van, a többit azonnal nem értettem, mert suttogásunk ellenére a templomőr morcosan jelezte, hogy ne beszélgessünk (megjegyzem a turisták hangosabban nevetgélnek, beszélgetnek, fotózkodnak, sétálgatnak a templomban, ami nem zavarja senkit, de az ha Istenről beszélgetünk, a Bibliát olvassuk: rögtön rászólnak az emberre…, ez bevallom kissé feldühített…), ezért elbúcsúztunk.
Mivel azonban nem emlékeztem, hogy melyik volt a másik Ige, amit olvastak, pár perccel később kifelé a templomból megpillantva őket odamentem megkérdezni, s ismét elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam, hogy a másik Igerész így hangzott: „ ” (Királyok II. könyve 20. rész 5. vers). Jó kis beszélgetésbe fonódtunk, sokféle témát érintettünk: így elmeséltem nagy vonalakban hogyan kerültem Rómába, hogy Isten ezeddig miken vitt keresztül, milyen áldásokban részesültem, valamint válaszoltam kérdéseikre, melyek a katolicizmus és protestantizmus különbségeit feszegették. Olykor „nyakas kálvinista” neveltetésem ellenére (nem az otthoni neveltetésre gondolok, hanem a gimnáziumira:)), igyekeztem nem szítani az ellentéteket, hanem inkább a közös pontokat kiemelni, anélkül persze, hogy elhallgattam volna a két „mozgalom/hitvonal” különbözőségeit. Természetesen továbbra is azt gondolom, hogy Isten sem nem katolikus, sem nem református, evangélikus, pünkösdi, zsidó, mormon vallású, hit gyülekezetébe tartozó, vagy netán evangéliumi keresztyén, Ő mindezek felett áll, s annak örül, ha látja, hogy mi is szeretjük Őt, ahogyan Ő szeretett minket, s elfogadjuk Jézus értünk/miattunk/helyettünk hozott áldozatát, valamint hiszünk a Szentlélek Isteni személyében, erejében, bennünk munkálkodó Lényében.
Majdnem másfél órányi értékes, érdekes eszmecsere után váltak el útjaink, én egy születésnapi vacsorára siettem, melyet egy igazi római „Osteria”-ban ünnepeltünk, volt halmenü, húsmenü, bor, desszert, szóval minden, ami szem-szájnak ingere, így a nap végén örömmel, ezen élményekkel gazdagodva tértem nyugovóra.
