Nagyon klassz volt ebben a hónapban mindegyik vasárnapi Istentisztelet.
Április 7-én egy kolumbiai vendégtanító érkezett egy „egyszerű” de szívig hatoló tanítással mégpedig azon a történeten keresztül, amikor Jézus a vízen jár, közeledik a viharban lévő tanítványokhoz, akik először megijednek, félnek, majd egyikük (Péter) kéri, hogy hadd sétáljon oda Jézushoz. Ez meg is adatik neki, de amikor nem CSAK Jézusra néz a vízen sétálva, hanem rádöbben, hogy ami történik fizikailag lehetetlen, elkezd süllyedni, ám Jézus nem hagyja magára, hanem kihúzza Pétert a vízből, s együtt sétálnak vissza a hajóba. Nyilvánvaló az üzenet: mindig Jézusra nézni, bármilyen „vihar” (nehézség, gond, emberi megpróbáltatás, betegség, lehetetlen helyzet) közepette vagyok, mert vele még (fizikai) lehetetlenség is lehetséges. A „hajóban maradás” lehet, hogy biztonságosnak tűnik, de ez csupán csak látszat. Ha nem lépek ki a hajóból, sosem fogom megtapasztalni Isten csodáit, jó cselekedeteit, melyeket elkészített nekem, hogy azokban járjak (ld. Pál Efézusbeliekhez írt levelének 2. része 8-10. versei) Ám ha ki is lépek (ami már egy lépés a Benne való hitben) de a körülményekre figyelek, akkor elsüllyedek…! Azonban a kegyelem még ennél is nagyobb, mert Jézus nem hagy megfulladni, hanem kiemel, majd velünk együtt folytatja a vízen sétálást (!!)
Az üzenetet követően az egyik lány, aki már hetek-hónapok óta gondolkozott, küzdött, keresett, teljesen megnyílt Istennek, s úgy döntött, hogy attól a naptól ő Jézussal akar együtt sétálni (a vízen). Ezt megünnepelve rögtön előkerült egy üveg pezsgő, melyet koccintás után együtt fogyasztottunk el (meg is jegyezte az egyik srác, hogy ez az ő angliai gyülekezetében lehetetlen lenne..:)), hisz nagy volt az öröm az egész közösségben.
Az április 14-i alkalom aztán ismét csodálatosan sikerült, ugyanis egy másik lány is, aki sok kérdéssel, kétséggel, hitetlenkedve érkezett pár hete úgy döntött, hogy felkéri Istent, legyen élete UR-a, csináljon Vele amit akar. Nem mondom, bátor bejelentés, felszólítás, de életre szóló, az is biztos. Ismét előkerült az üveg pezsgő, s ismét örömmel koccintottunk az újabb lélek újjászületése alkalmából (mondtam is a srácnak, aki az Úrvacsorával foglalkozik, hogy ezek után nemcsak 1 üveg bort kell vinni, hanem 1 üveg pezsgőt is érdemes mindig behűtve tartani):))
Április 21-én a pünkösdről prédikált a lelkész, arról, hogy a Szentlélek milyen fontos és elengedhetetlen életünkben ahhoz, hogy megértsük Isten szavát, akaratát, tervét-célját életünkre nézve.
A tegnapi (április 28-i) alkalom pedig egy családias vasárnap volt bizonyságtételekkel. Különleges alkalom volt abból a szempontból is, hogy a lelkész "házon kívül" volt, így a "magunk urai" voltunk. A dicsőítőcsapat egyik tagjának bevezetője után (aki a teremtésről beszélt, annak életünkben betöltött fontosságáról) hárman tettünk tanúbizonyságot arról, hogy Isten milyen kézzelfoghatóan jelenik meg életünkben. Először az a lány beszélt, aki április 7-én döntött úgy, hogy „új életet kezd”. Nagyon jó volt Vele együtt, újra átélni, meglátni döntésének hátterét, hogy hogyan is került közénk (interneten talált rá e gyülekezetre, mint annak idején én is:)), milyen küzdelmei voltak, milyen kérdések foglalkoztatták, s hogy végül miként kapott "új életet".
Majd egy srác folytatta s beszélt arról, hogy Isten hogyan gondoskodott-gondoskodik róla csodálatos módon (annak ellenére, hogy szállás-munkahely nélkül érkezett Rómába tanulmányai befejezését követően). Elmondta, hogy sok nehézségen ment keresztül (betegség, munkanélküliség, közeli családtag elvesztése), de mindezek ellenére végig érezte Isten jelenlétét életében, Ő az, aki ad és elvesz. De mindig vele van. A 23. Zsoltáron keresztül mutatta be ezt a fajta gondoskodást, amit megél, megélt. Ez így hangzik:
„Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.”
Végül én beszélhettem a keresztségről (bemerítkezésről), annak életemben való fontosságáról, jelentőségéről. Hosszú évek „ellenkezése” és makacs ellenállása után én is úgy gondolom, hogy ez fontos és látható, kézzelfogható jele annak, hogy kinyilvánítom: „Hozzá tartozom, Ő az Aki megtisztít, átmos, elveszi bűneimet, s annak összes terhét”.
Jézus maga is bemerítkezett, s ezt a parancsolatot hagyta tanítványainak, mielőtt felment a Mennybe. Kívánom mindenkinek, aki hisz Benne, hogy tegye meg ezt a nem csupán tradicionális cselekedetet, mert életre szóló élmény.
