Mivel a betegséggel együtt jár a napfordulás is, ezért szerdán hajnali 4-kor feküdtem le, s 11 után arra ébredtem, hogy munkatársam hív. Kérdezte hogy vagyok, mi újság, én meg beszámoltam neki, de láthatóan nem érdekelte annyira :)! Na mindegy, megpróbálom forradalmasítani azt, hogy ha valaki megkérdezi a másiktól, hogy hogy van, akkor vagy hallgassa végig, vagy ne (ezt( kérdezze, ha annyit vár válaszul hogy jól.:) Főleg ha valaki beteg, nem felelheti ezt, ugyanis ha ezt feleli, akkor jogosan jöhet következő kérdésként, hogy akkor hol vagy, miért nem dolgozol?:) Nos végre a lázam elmúlt, azonban egész nap zúg a fülem, olyan mintha egy repülőn utaznék.
Ma ismét egy kicsit rebellis beteg voltam, ezért nem itthon ebédeltem, hanem összeállítottam egy piknik kosarat és a közelemben lévő parkban, gyönyörű napsütésben, 25 fokban fogyasztottam el (melegebb volt, mint a lakásban:)), napi elmélkedésemet is itt tartottam.
Mai elmélkedésem címe: „Ismerd fel, ha segítségre van szükséged!” Az alapige pedig ez volt: ...Mózes kezei elfáradtak... Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról..." (2Mózes 17:12)
Szeretjük azt gondolni, hogy egyedül is elboldogulunk mindennel, de bölcs dolog tudni, hogy mikor van szükségünk segítségre. Amikor Izráel Amálék ellen harcolt, valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izráel volt fölényben, de amikor leeresztette a kezét, az ellenség kezdett felülkerekedni. Mózes azonban, mint mi mindannyian, ember volt, és kezei elfáradtak". Ezért Áron és Húr fogtak egy követ, ráültették Mózest, aztán odaálltak a két oldalára, és tartották a kezét. Isten nem csupán győzelmet adott Izráelnek azon a napon, de Mózesnek is megmutatta, hogy vannak idők, amikor mindannyiunknak szükségünk van segítségre. Sokan vagyunk úgy, hogy könnyebbnek érezzük segítséget nyújtani, mint segítséget elfogadni. Néha a segítség elfogadása azt jelenti, hogy lemondasz a mártír- vagy áldozatszerepről, lebontod a függetlenség falait, amelyet évek alatt építettél fel, és beengeded az embereket, hogy ott lehessenek számodra.
Az az igazság, hogy fentieket olvasva igencsak magamra ismertem, én is olyan vagyok, aki segíteni szeret, de elfogadni segítséget azt sok esetben nem képes. Lehet, hogy azért vagyok ilyen, mert tapasztalatom sokszor negatív volt eddigi életem során, de Isten ezzel a római úttal arra is tanít, hogy Ő másokon keresztül akar nekem segíteni, így jobb, könnyebb, gyorsabb, ha ebbe „beletörődöm”, s akkor flottabbul fognak menni a dolgok:)! Csak még mindig nehéz – főleg akkor – amikor pedig akitől várom (nem elvárom) a segítséget, attól nem érkezik semmi. No de tudjuk, hogy ettől szép az élet, Isten máshogy végzi azt el sokszor, amit mi szépen eltervezünk…!
Miután összepakoltam maradék elemózsiámat, útnak indultam, hogy végre találkozzam szemtől szemben a háziorvossal. Megérkeztem a rendelőbe, négy beteg volt a váróban, s nem vagyok azt hiszem rasszista, ha azt a megállapítást teszem, hogy az én bőrszínem volt kirívó a többiekéhez képest. Ez azonban cseppet sem zavart, s nemcsak azért, mert általános iskolás koromban igen sokszínű osztályba jártam! Szépen kivártam sorom, s mikor én következtem, az udvarias, de egyáltalán nem orvos kinézetű úriember megkérdezte mi a panaszom. Én elmondtam ő pedig meghallgatta a tüdőmet, megkopogtatott, s elkezdett olyan dolgokat mondani, melyeket még magyarul sem értenék, nemhogy olaszul…Annyit értettem, hogy elég súlyos bronchitisem van, s ha még pár napot vártam volna a vizsgálattal, jó eséllyel megbarátkoztam volna tüdő gyula úrral is (bár azt hiszem e szóvicc nem jönne jól ki az olaszban!:))
Ezért, ezt elkerülvén felírt egy antibiotikumot, majd utamra bocsátott azzal a kérdéssel, hogy miért pont őt választottam háziorvosként, mikor az ő betegeinek 90 %-a fekete?! Néztem egy nagyot, s csak annyit feleltem, hogy rá kellett böknöm egy névre a listán, amit elém tettek, ezért választottam őt, semmi egyéb háttérindokom nem volt.:)
Bevásároltam a megfelelő kellékeket a gyógyuláshoz, s hazatértem, hogy elkezdjem a kúrát, este még elmentem házicsoportra, ahova ellátogatott a magyar ismerősöm is, aki itt van most két hetet. Az alkalom a egy jézusi példázatról szólt, a magvető példázatát tanulmányoztuk, akit bővebben érdekel, írja meg s kifejtem miről volt szó.:) Kis lelkiismeret-furdalásom volt eleinte amiért elmentem kissé betegen, de végül örültem, hogy jelen voltam, ugyanis mivel sokan voltunk, csináltunk két csoportot, s én vezethettem az egyiket. Eléggé izgultam az elején, aztán kértem Istent, hogy vegye ezt el, legyen jó beszélgetés, s végül igen érdekes dolgok kerültek elő, szóval örültem, s nagyon jó érzés, hogy nem rajtam múlik egy beszélgetés sikere :)
Az este végén sietősen tértem haza otthonomba, mert az orvos fekvést is előírt, s most tényleg jó lenne minél előbb meggyógyulni, ezért a következő napokban nemigen fogok elmenni itthonról…
