Karácsony alkalmából pár hétig otthon voltam.
Csütörtök reggel, utolsó otthoni, egyben első itteni napom korán kezdődött, ugyanis legkisebb unokaöcsé(i)m már hajnali fél nyolckor kórusban követelték a reggelit, de amúgy sem tudtam már aludni az utazás előtti izgalmak miatt, így hamar kipattantam az ágyból, s velük töltöttem utolsó budapesti óráimat.
Jó szokásomhoz híven utolsók között érkeztem a reptéri beszállókapuhoz, s a hazai fagyasztott finomságok biztonsági kapun való átcsusszanása után egyhangúan szálltam be a gépbe, kis izgalommal ám annál nagyobb gyomorgörccsel, hisz se kedvem, sem erőm nem volt ehhez az úthoz, az újabb ismeretlenhez.
Így hát imádkoztam egyet (illetve kértem egyik barátomtól is, hogy tegye ezt, mert úgy éreztem ehhez sincs erőm), elkezdtem Igéket olvasgatni. Ez jó megoldásnak bizonyult, mivel pár perc alatt megnyugodtam, s mikor már az égbe emelkedtünk a szürke budapesti eget felváltotta a vakító napsütés.
Mindenkinek nagyon tudom ajánlani, hogy forduljon Isten felé, bármi is van benne: szorongás, bánat, öröm, boldogság. Főleg ha olyan Igék kerülnek az ember elé, mint nekem e percekben: „Velem van az ÚR nem félek, ember mit árthat nekem?” (Zsolt. 118:6)
Mire kissé kitisztultak a gondolataim, már jöttek is a kék-sárga fapados légitársaság stewardessei kínálni a finomabbnál finomabb, drágábbnál drágább szolgáltatásaikat. Nem is lenne ez túl érdekes, ha mellettem levő sorban nem wiskh(e)y-t rendelt volna egy külsőre igencsak ismerős "úriember". Jobban megszemléltük egymást (lehet, hogy én is ismerős voltam neki, de nekem valahonnan nagyon "famigliare" volt az illető arca) s pár perc múlva esett le, hogy bizony a "viszkis (ex)rabló" ül tőlem pár méterre.:)
"Kedvesével" együtt kortyolgatták Jockey Ewing kedvenc italát, de mertem remélni, hogy eme nedű felhörpintése után ezúttal nem lép akcióba, mint annak idején...! Reményem csakhamar bizonyossággá érlelődött: készségesen adott kölcsön sok-sok Eurot Mr. O ' Leary munkavállalóinak, akik nem rendelkeztek elegendő visszajáróval, ezáltal kedvességet szülve s mosolyt csalva az unott arcú személyzetnek.
Közelítettünk már a fenti képen látható Szt. Péter tér felé, majd földet érve hamar elváltak útjaink, így nem volt alkalmam megkérdezni, hogy visszakapta-e a kölcsönt (bár nem is mertem volna:)). A reptéren napos idő, kb 13,5 fok fogadott (plusszban), de nem volt alkalmam kiélvezni az első olasz pillanataimat, mert már csörrent is a telefonom, s egészen este 21 óráig dolgoztam, s bepótoltam az utóbbi napok munkalemaradását.
Ráadásul kissé tartottam a visszatérésről, mert egyrészt van egy visszatérő „rémálmom”, ti. hogy egyik nap felkelve nem értek semmit abból, amit beszélnek felém, s én sem tudok már olaszul (ez részben így is volt, ugyanis az első 2 órában a reptéri buszvezetőn kívül egy olasszal sem találkoztam, s amikor először megszólaltam az újságárusnál, az ember nem értette mit akarok, s én sem értettem válaszát), másrészt pedig kialakulóban volt egy félreértés főnökömmel (amiben persze nekem van igazam :))
Végül azonban egyik sem vált valósággá (legalábbis egyelőre…)!
Ezután "hazatérve" kipakoltam, lehuppantam a kanapéba, s fél szemmel megtekintettem egy újabb borzalmas focimeccset...melyet nem is volt érdemes nézni, inkább üdvözöltem hazatérő lakótársamat (egy Nápoly melletti kis faluból származó srácot), s hamar érkezett az első jó hír: a másik lakótársam (egy „abruzzese”) február elején tér vissza Rómába, így gyorsan összepakoltam, s átköltöztem a lakás csendes felébe, ahol nem dübörög a forgalom a nap 20 órájában, hanem olykor még madárcsicsergés is hallható.
Jó pihenést kívánok az alábbi bibliai Igével, melyet a felhők felett ízlelgettem, s ismételgettem: „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében” (Zsolt.130:5)
