...Visszatérve a színházra nagyon mókás volt összességében a darab, talán kissé hosszúra sikerült a rendezés, mindazonáltal szinte minden egyes percét élveztem, nagyon romantikus volt, s nemcsak a darab jellege miatt, hanem mert feltekintve a nyitott tetejű színházra a csillagos eget kémlelve el lehetett ábrándozni a darab fő mondanivalójáról: az igaz szerelemről, az azt körbevevő bukatókról, nehézségekről, valamint az emberi életről, a világról.
Igaz tehát a darabból vett mondás:
„.....Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:
fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
életében, melynek hét felvonása
a hét kor. Első a kisded, aki
dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
táskás nebuló: csigamódra és
kelletlen mászik iskolába. Mint a
kemence, sóhajt a szerelmes, és
bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és
robbanó düh: a buborék hírért
ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és
szigorú szem és jól ápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,
s így játssza szerepét. A hatodik kor
papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,
aszott combjain tágan lötyög a
jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja
gyerekessé kezd visszavékonyodni,
sípol, fütyül. A végső jelenet,
mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,
vak, süket, buta megsemmisülés.”
