Életérzés április közepén:
sétálok épp kedvenc egyik kedvenc kerületemben, melyről már meséltem több alkalommal is (Trastevere), amikor egyszer csak egy pékségből „mennyei illat” árad, s éri el orromat. Betérek hát a sütödébe, nézelődöm. Nem voltam különösebben éhes, azonban annyira csábító volt minden, hogy par perc után kértem egy "pizza rossa"-t, mire a pék kifakad mondván: „Elég! Bezártam! Haza akarok menni!" Megértve ès együttérezve fáradtságával szomorúan, ugyanakkor illedelmesen elköszönök, szép estét, jó pihenést kívánva. Közben egy „német vándor” is betért az üzletbe, ő persze tőlem kért (tolmácsi) segedelmet, melyet meg is kapott (angol nyelven) tájékoztattam, hogy itt bizony nem fog ma este jóllakni…
Elkezdek kifele menni, amikor is utánam szól a pék mondván: „ne menjen sehova, mondja, mit adhatok?" Az eredeti „pizza rossa” elképzelésnél maradva rendelem egy szeletet magamnak, egyet pedig hamburgi újdonsült ismerősömnek. A pék leszeli az utolsó nagy szeletet (majd fel kilós volt), mire én remegve előre az ártól (a kiírás szerint 1 kg ilyen pizza 10 Euro…) megkérdem tőle: „mivel tartozom?” „1 €”- érkezik a válasz. Nem akartam hinni a fülemnek, de boldogan és pizzaszelettel a kezemben távoztam, a német srác is kételkedve adta át a pénzérmét, de miután rájött, hogy nem a „kész átverés” c. sorozat „áldozata”, utánam jött, hogy megköszönje a közreműködést.
Pár percnyi csevej után elváltak útjaink, leültem 1 kis lépcsőfokra s csodáltam a kerület csendjét, színeit (fenti kép is itt készült).
Fenti történet számomra Isten gondoskodásának egy újabb megnyilvánulása, ugyanis aznap eléggé lehangoló híreket kaptam, semmihez nem volt kedvem, elég depis hangulatban voltam, de Isten látván ezt nem hagyott egyedül, hanem kedvesen „átölelt”, s gondoskodott rólam.
