Szerdán volt az utolsó érdemi munkanapom, mely vegyes érzelmekkel töltött el. Szerettem volna jól megcsinálni az utolsó, rám bízott nehéz munkát, ugyanakkor nem voltam 100%-osan motivált, szívesen csináltam volna mást e napon. Részt vettem az utolsó angol órán (melyen egy nagyon jó kis négy fős társaság alakult ki, sokat tanultam mind emberileg, mind szakmailag), elintéztem ezt-azt, s végül a munkát is befejeztem, leadtam, így nyugodt szívvel indultam az utolsó idei Bibliaórára…Előtte találkoztam volt lakótársammal, akinek végre „kifizethettem” a számlák rám eső részét (olyan volt az egész mint egy rossz krimiben: egy autóban ülve, számolva „bizniszeltünk” le a dolgokat, s búcsúztunk el „örökre” egymástól). Megérkezve a Bibliaórára különleges hangulat fogadott: minden számomra kedves barát megjelent, ettünk, beszélgettünk egy jót, majd elkezdődött az alkalom, ami ezen a szerdán nem a szokásos Márk evangéliumának tanulmányozásával telt, hanem mindenkinek előbb le kellett írnia, majd megosztania a társasággal, hogy miért hálás Istennek a 2012-es esztendőt illetően – egyénileg és közösségileg egyaránt.
Jobbnál jobb, személyesebbnél személyesebb beszámolók következtek, azonban őszintén megvallva én nehezen tudtam odafigyelni a többiek mondanivalójára, ugyanis én voltam az utolsó ember, aki beszélt, s bár em szoktam, de ezúttal igencsak izgultam.
Volt, aki esküvőjét emelte ki (amit lelkészünk vezetett le), más azt, hogy hosszú idő után munkát talált, volt, aki a családjában lévő gyermekáldást emelte ki, megint mások azt, hogy rátaláltak erre a közösségre.
Én arról beszéltem, hogy Isten meghallgatta azt az imádságomat, böjtölésemet, melyben azt kértem: mutassa meg, hogy van-e (s ha igen mi az) összefüggés olasztudásom és hitbeli tudásom illetve abbéli vágyam között, hogy olasz embereknek beszéljek Isten szeretetéről, beszéljek arról, hogy Kiben, Miben hiszek. Elmeséltem, hogy Isten milyen Igékkel, jelekkel buzdított négy hónap során (ezekről mosr nem írok bővebben, hiszen a blogom erről szólt:)), s hogy nekem nagy öröm, hogy rátalálhattam erre a klassz kis közösségre.
Beszámolóm „hídként” szolgált, hogy a második kérdéskörre rátérjünk (azaz arra, hogy milyen gyülekezeti dolgokért vagyunk hálásak). Sokan kiemelték a lelkész és felesége szerepét, odaadó szeretetét, és azt, hogy mindenkire egyénileg odafigyelnek, fontosnak érzi magát az ember bíztatásuk után. Hálásak vagyunk, hogy nagyobb helyen gyűlhetünk össze vasárnaponként, s ezáltal a dicsőítés (éneklés) is profibb szintre lett emelve; a zenekar vezetőjéért, aki összefogja ezt a nagyon fontos feladatot, valamint azért is, hogy nagy a HARMÓNIA közöttünk, szeretünk együtt lenni, érékes barátságok alakultak ki,
Nagyon megható este volt, reméltem, hogy sosem ér véget, legszívesebben mindenkit szorosan magamhoz öleltem volna!
Azonban semmi sem tart örökké e földön, így eljött a búcsú ideje, mely végkicsengése inkább a „mihamarabbi viszontlátásra” volt, mintsem az „Isten Veled” végső lezárása. E megható pillanatok után páran még elmentünk egy diplomaosztó bulira, mely egyben szintén egy kicsit a búcsúzás jegyében is zajlott.
