KudaRóma

Péntek délután már éreztem, hogy kezdek megfázni, a torkom is begyulladt, hőemelkedésem lett, így megpróbáltam kialudni, s kértem Istentől, hogy hadd ne legyek beteg, mert szombatra egyik volt munkatársam rugby (nem amerikai foci!!:)) meccsre invitált, az ún. „Hat nemzet” tornájának Olazország-Wales összecsapására. (Ez amolyan Európa-bajnokság egyik összecsapása, melyet minden évben megrendeznek, s az olaszok általában ötödik-hatodik helyen végeznek (tehát finoman fogalmazva sem olyan jók, mint fociban, hisz ez utóbbi sportágban már többször voltak Világ,- és Európa-bajnokok, mint az közismert…:))

Szombat délelőttre a legnagyobb örömömre elmúlt a torokfájásom, hőemelkedésem, szóval nagy lelkesedéssel mentem a találkozóra, s már út közben, a villamoson óriási tömeg, szurkolói hangulat alakult ki, ezek a walesiek igazán vidám emberek (olykor túlságosan is…)! A meccs előtt vidám sörözéssel múlattuk az időd latolgatva az esélyeket, jómagam pedig ismerkedtem e sportág szabályaival. A találkozó a két himnusz éneklésével indult, az egész stadion zengett kb. 50 ezer ember hangjától: csodás, felejthetetlen élmény volt egymást átkarolva zengtük e csodás indulót.:)

Maga a meccs első félideje volt csak szoros, majd Wales (címvédőhöz méltóan) bedarálta a derék olasz sereget, igaz a sima győzelemhez kellett a francia játékvezető igencsak részrehajló játékvezetése, mely az olasz szurkolótábor hangos (ám blognyomdafestéket nem tűrő) nemtetszését váltotta ki. Mi mindenesetre jól szórakoztunk, szurkoltunk, söröztünk meg valami furcsa kávéízű alkoholos italt fogyasztottunk. Meccs után még felmentem beszélgetni volt munkatársamhoz, megmutatta gyors tempóban növekvő gyermekeit, majd elbúcsúzva tőlük benéztem még a Spanyolország térre a központba, ahol óriási zuhé következtében bőrig áztam, így hazatérve már csak egy forrófürdőre és vacsorára vágytam, melyek után lefeküdtem aludni, azonban nem jött álom a szememre...! Sokáig nem tudtam okát, majd eszembe jutott az a kávésrövidital, melyet a meccsen fogyasztottunk, s amelynek köszönhetően hajnali 07:15-kor (!!) hunytam le szemem…ami azért volt egy kissé aggasztó, mert 8:45-re állítottam az ébresztőt, hogy időben odaérjek a templomba…

Elpanaszoltam Istennek, hogy néha unom már, hogy sok helyre egyedül megyek (bár az esetek nagy részében élvezem:)), főleg azért, mert otthon sok mindenkivel találkozom, tartom a kapcsolatot, itt azonban közel sem ismerek annyi embert.

Imám szinte azonnal meghallgatásra talált, mert pénteken felhívott a korábban említett beteg haverom, hogy van-e kedvem meglátogatni, így – az ezen a héten rám háruló házimunka, takarítás elvégzése után – elmentem hozzá, s egy jót beszélgettünk a helyi és nemzetközi aktualitásokról. Ő is hónapról hónapra él, azért jött Rómába még szeptemberben, hogy ő vezesse a gyülekezet zenekarát, ő az, aki minden vasárnap nagyon szép énekekkel vezet minket Isten dicséretében.

Majd egy másik ismerős is meghívott magához este, hogy a már-már „hagyományossá” váló imaórát tartsuk meg nála. Ezen alkalmakkor egy kisebb „csapattal” Isten elé visszük a gyülekezet, s egyéni életünk kisebb-nagyobb gondját-örömét-bánatát. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon fontos tevékenység, nem csak azért, mert maga Jézus is, amikor csak tehette e formáját választotta az istennel való beszélgetésnek, hanem ránk nézve is építő jelleggel bír.    

Ezután a Piazza San Giovannira siettem (itt található a Lateráni Bazilika), ugyanis vasárnap és hétfőn országgyűlési választásokat tartanak Olaszországban, s az egyik párt (mozgalom) e téren tartotta zárórendezvényét. Egyedül ez a párt tartott szabadtéri, mindenki számára nyitva álló, már-már tüntetésbe torkolló pártmegmozdulást. Gondoltam hát megnézem milyen egy ilyen esemény, s nagy megdöbbenésemre óriási tömeg fogadott (a hangosbemondó szerint 800 ezer ember volt jelen, de ez szerintem csak amolyan kampányfogás volt…). A párt vezére egy (volt) humorista, akinek három éve elege lett az össze-vissza hazudozó pártokból, politikusokból, s alapított egy saját magát finanszírozó (internetes) mozgalmat, mely mára a négy legfontosabb és legbefolyásosabb párt-pártkoalíció közé került Itáliában. Az biztos, hogy nagyon sok szavazatot fog kapni, annak ellenére, hogy a pontos % azonban nem ismert (közvélemény-kutatás nem készíthető, jeleníthető meg a választások előtt két héttel, de szerintem 20-25% körüli eredményt fognak elérni). Maga a rendezvény jól szervezett volt, a beszédek egyszerűek, de ütősek voltak, főleg a mozgalom vezére volt szinte „önkívületi állapotban”, s „lökte a showdert”, kb. egy órát beszélt papír nélkül, pontos (és egyben lesújtó) adatokat közölve az olasz gazdaság jelenlegi helyzetéről. Igazi vérprofi humorista, de úgy néz ki, hogy a politikát is komolyan gondolja. A mozgalom legfőbb célja – egyelőre – nem a kormányzás, hanem a politikai elitnek adandó pofon. Ez (sőt ennél jóval több) sikerülni fog nekik, igazi kőkemény ellenzéki tömörülést fognak alkotni a parlamentben, és sok kérdésben ők lesznek a „mérleg nyelve”. A korábbi kormányok (főleg Berlusconié) csődje, a teljes politikai paletta erkölcsi leamortizálása (a legutóbbi miniszterelnököt Mario Montit Angela Merkel ….-ának tekintik sokan) radikális hangulatot teremtett, és Grillo (így hívják a humoristát) mozgalma a rendszerváltó párttá nőheti ki magát (hosszútávon). Egy azonban biztos: itt valami készül…!

Pont azon elmélkedtem a nagy tömegben, hogy milyen jó lenne, ha találkoznék ismerőssel, amikoris megkocogtatta vállam valaki, s amikor megfordultam egy volt munkatársam üdvözölt, s máris vitt bemutatni haverjainak. Elképesztő, hogy egy ekkora tömegben véletlenül összefutottam vele; az est további „pikantériájához” tartozik, hogy e rendezvény után beültünk egy indiai étterembe (nem ugyanabba, ahol két héttel ezelőtt voltam:), bár úgy néz ki, hogy ebből is hagyomány lesz:)), ahol ismét csípős ételeket fogyasztottunk, s közben ment az esélylatolgatás, hogy ki nyeri a választásokat, s ki-kivel lép majd koalícióra. Szerintem a baloldal nyer (az ún. PD), s Montival alakítanak kormányt, majd pár hónap múlva, miután nem tudnak majd megegyezni fontos kérdésekben előrehozott választásokat fognak tartani, s kezdődik minden újra elölről…:))

Csütörtökön kaptam pár állásötletet, s miután áttanulmányoztam őket (semmi érdekeset nem találva), kilátogattam a Szt. Pál Bazilikába, melynek kertje mindig megihlet (erről korábbi bejegyzéseimben már szóltam), s a következőkön elmélkedtem:

 „...erősödjetek meg az Úrban és az õ hatalmas erejében." (Efezus 6:10)

Ne lepődj meg, amikor Isten arra hív, hogy hitben elindulj, és megtegyél valamit, amire úgy érzed, nem vagy alkalmas. Azért teszi, hogy Őrá egyre jobban támaszkodj, magadra pedig egyre kevésbé. Ahelyett, hogy elcsüggednél, a hibáidat a tanulási folyamat részének fogod látni, és tovább fogsz haladni nagyobb dolgok felé. Gyakran előfordul, hogy egy feladatra tekintve ezt gondoljuk: „Kizárt dolog, hogy ezt meg tudjam csinálni.” Várj csak! Fordítva tartod a távcsövedet! Magadra nézel ahelyett, hogy Istenre néznél. Amikor Isten elhívta Józsuét, hogy vegye át Mózes helyét, megígérte neki: „Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam…” (Józsué 1:5). Márpedig, ha Isten megígérte, hogy veled lesz, akkor veled is lesz, és ez minden, amire szükséged van. Az Ő ereje éppen a te erőtlenséged által mutatkozik meg (ld. 2Korinthus 12:9).

„…erősödjetek meg az Úrban [erősödj meg a vele való kapcsolat által] és az õ hatalmas erejében [meríts erőt az õ erejéből, melyet végtelen hatalma biztosít].” Milyen hatalom áll a rendelkezésedre? Végtelen hatalom! Honnan merítheted? Az egyetlen igazi forrásból: Istenbõl! Az Õ erejével felfegyverkezve sokkal többre vagy képes, mint gondolod, és sokkal többre, mint amennyit valaha is véghezvittél a múltban. Vesd hát bizalmad Istenbe, és ne kételkedj magadban!

Fontos, hogy felismerd, melyik terület az, amelyhez a legtöbb értéket tudod hozzátenni – és abban kell helytállnod. Miért nem tesszük ezt? 1) A „hazai pálya” õrzése. Azt gondoljuk: „Ez az én dolgom, senki sem teszi, csak én.” Csak azért, mert mindig is elvégeztél egy bizonyos munkát, még nem jelenti azt, hogy továbbra is végezned kell. Mi van akkor, ha Isten új fejezetet akar írni az életedbe? 2) Túlterheltség. Akiknek túl sok mindennel kell megbirkózniuk, hajlamosak éppen azt elutasítani, ami segíthetne rajtuk, mert azt hiszik, hogy ezzel csak újabb terhet kellene magukra venniük. 3) A mártír-komplexus. Amikor azzal hívod fel magadra mások figyelmét, hogy panaszkodsz, ez könnyen életstílussá válhat – azonban nem működik. 4) Nem tudjuk, hogy mi a jó számunkra.

„...hitben járunk, nem látásban." (2Korinthus 5:7)

Nem arról van szó, hogy ne tudnád, csak éppen folyton elfelejted, és emlékeztetni kell rá: Isten fel tud használni! Igen, ugyanaz az Isten, aki Mózesen, Eszteren, Debórán és Pálon keresztül munkálkodott, ma is munkálkodik olyan gyarló embereken keresztül is, mint te vagy. Győzelmet tud adni a vereség helyett, és a múlt év megaláztatásait az idei évben ünneppé tudja tenni. Egyvalami közös volt mindenkiben, akik a Bibliában nagy dolgokat értek el: mind csak átlagemberek voltak, akik vállalták annak kockázatát, hogy engedelmeskednek Istennek, hittek neki, és így csodálatos dolgokat vittek véghez. El tudod képzelni, milyen lehet Mózes cipőjében járni? Isten felhasználta őt, hogy kettéválassza a Vörös-tengert, eltörölje az egyiptomi hadsereget, átadja a Tízparancsolatot a Sínai-hegyen, és milliónyi izraelitát tápláljon minden áldott nap a pusztában. Hogy éreznéd magad, ha ilyen ember nyomdokába kellene lépned? Ez a gondolat nyilván mélyen megrendítette Józsuét. Isten azonban megnyugtatta őt: „Senki sem állhat ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam” (Józsué 1:5). Amint meghallotta ezeket a szavakat, meglett a szükséges biztonságérzete ahhoz, hogy ott tudja folytatni, ahol Mózes abbahagyta. A Biblia azt mondja: „hitben járunk, nem látásban.” Az ördögöt nem az zavarja elsősorban, ha a hitről beszélsz, amíg nem teszel lépéseket is a hitben. Tehát bízz Istenben!

Szeretek olykor ilyen óriástemplomokban elmélkedni, mert bár kis koromban nem vonzottak ezek a helyek (családommal elég sokszor kirándultunk Olaszország több városába, régiójába, s mindig meg kellett nézni az aktuális város dómját, bazilikáját, melyeket én felettébb untam), most valahogy van egyfajta varázsa, csendessége ezeknek az épületeknek.

Este a nagybevásárlás mellett (itt is van Auchan, persze közel sem akkora mint Magyarországon:)) magányomban megnéztem kedvenc focicsapatom továbbjutást érő Európa kupa mérkőzését, ugyanis „meccsnéző társam” lázasan feküdt otthon. 

Már beszámoltam e nap legfőbb híréről a bréking nyúzban hét elején, mely szerint ismét nagybácsi lettem. Nos e jeles eseményt úgy ünnepeltem meg, hogy ellátogattam a Circus Maximusra, illetve a közelében található Narancsok Kertjébe (Giardino degli Aranci) és hálát adtam Istennek, hogy minden rendben ment a szülés alatt. Ez a kert amúgy nagyon gyönyörű, főleg ezen évszakban, mert belépve eláraszt a frissen megérett narancs illata, és amerre csak a szem ellát narancsfák, köztük pedig a napfény sugarai törnek át.

Ezután vettem egy üveg pezsgőt, kimentem a tengerpartra (Ostia), s élvezve a gyönyörű napsütést és naplementét koccintottam unokaöcsém egészségére, hallgatva a hullámok andalító dalát. A „csend” e formája igencsak magával ragadó, a homok puhasága pedig arra indítja az embert, hogy térdre hulljon, eképp is kifejezve cseppnyi voltát Teremtője előtt.

Koraeste végigtelefonáltam családomat, s felhívtam egy-két ismerősömet, hogy megosszam velük ezen örömteli hírt, majd egyik haverommal „ünnepi lakomát” csaptunk, hazatérve lakótársammal pedig ismét koccintottunk, méltóképpen lezárva ezt a csodás születésnapot.       

Szerdán ismét angol órával indítottam napomat (melyről „szokásom szerint” elkéstem), majd kis munka-munkakeresést követően elmentem az esti Bibliaórára, melyen pár új arc is megjelent, s ahol mindenkinek megmutattam újdonsült családtagomat (minek utána természetesen az összes lány elolvadt, hogy milyen cuki a család újfiúja).:)    

Annak ellenére, hogy nem dolgozom, a hét mindig lassan, nehézkesen indul. Még mindig fordított életet élek (lehet, hogy ez így is marad, amíg nincs motiváció, hogy hamar felkeljek…), de megpróbálok minden nap álláslehetőségek után nézni (még akkor is, ha a lelkesedés egyre sűrűbben őrlángon ég, s egyre kisebb türelemmel várom a visszajelzéseket is, melyeket erre vagy az elkövetkező hetekre ígértek).

Hétfőn a több órás (sikertelen) internetezés után nem tudva merre megyek, cél nélkül nekiindultam a városnak felszállva egy autóbuszra, ahol az egyik utas és a buszvezető majdnem ölre ment, ennek következtében megjelent a rendőrség is, így én átszálltam egy másik járatra. Elmentem ennek végállomására (közel a Vatikánhoz), ahol megpillantottam egy óriási modern templomot, s mivel nyitva volt, bementem. Bűnbánati, böjti időszak van, ezért éppen egy mise kellős közepébe csöppentem. Leültem az utolsó padok egyikére, hogy egy kicsit olvasgassak, elmélkedjek, de a pap mondanivalója felé irányította figyelmemet, ugyanis többek között Ábrahámról beszélt, aki elindult Isten utasítására az „ismeretlenbe”, nem tudva hová megy. Ábrahám hite példa kell, hogy legyen előttünk, egy megerősítés, hogy Isten nem hagyja magára azt, aki Benne bízik, aki engedelmeskedve Neki elindul. Aki olvasta korábbi bejegyzéseimet tudhatja, hogy pont Ábrahám története volt az január elején, ami arra indított, hogy visszajöjjek ide Rómába, mert úgy éreztem, hogy Isten itt akar használni. Ezt persze a gyakorlatban nem olyan könnyű elhinni, főleg akkor nem, ha nem adott minden (alapvető) körülmény. Azonban mióta egy hónapja visszatértem Isten csodálatos módon gondoskodott szállásról, gondoskodik ételről-italról egyaránt, szóval nincs okom a panaszra.

Ennek ellenére persze mint oly sokszor, van, hogy elégedetlenkedem, legfőképp azért, mert nincs állásom, így kicsit úgy érzem, hogy „üresjárat” az itt eltöltött idő. Sajnos eddig a kelleténél több (azaz túl sok) időt fordítottam arra, hogy emiatt sajnáljam-sajnáltassam magam ahelyett, hogy bölcsebben kihasználtam volna ezt az időszakot arra, hogy több időt töltsek el Isten még jobb, még teljesebb megismerésére, a Biblia tanulmányozására, s arra, hogy hasznossá tegyem magam más módon, ha már munkám nincsen.

Ezért nemrég elkezdtem tudatosan időt elkülöníteni a Biblia Igéin való elmélkedésre, imádkozásra, arra, hogy egyedül töltsek el Istennel időt – csendben. Meglátjuk mi lesz belőle, mindenesetre az bátorító volt, hogy mióta itt vagyok már két különböző helyen hallottam Ábrahám történetéről szóló prédikációt, s mindig akkor jött, amikor elkedvtelenedtem, amikor kellett valami pozitív visszajelzés.

A 119 Zsoltár elolvasása is „lelket öntött belém”, azt hiszem még egyszer sem olvastam el egyben a Biblia leghosszabb fejezetét, de mindenkinek ajánlom, mert ezek a sorok igazán bátorítóak (itt el lehet olvsni: http://www.parokia.hu/bible/)

Nem sűrűn jelzem, hogy honnan írom bejegyzéseimet (pedig elég változatos helyszínekről, ennyit elárulhatok), ám most kivételt teszek: a festői Szt. Pál Bazilika kertjéből írok, ahol az autók alapzajával versenyre kelt a madárcsicsergés, a négy óriási pálmafa pedig Pál apostol szobra felé hajol.

Ezen a vasárnapon az Istentiszteleten a Bibliáról, Bibliaolvasás jelentőségéről beszélt az alkalomtartó. Elmondta, hogy persze jó dolog minden nap elolvasni pár verset a Szentírásból, azonban nemcsak azokat az Igeverseket kell „keresni”, melyek szépek, amelyek nekünk tetszenek, bátorítóak, hanem mindent el kell olvasni. Nem elegendő ismerni az adott Igerész tartalmát, mondanivalóját, hanem egy személyes kapcsolatot kell kialakítani, mely egy kapcsolat az Ige és közöttem.

Luther Márton mondta, hogy „a Biblia az a bölcső, ahol találkozhatunk Jézus Krisztussal.”

A Bibliaolvasás tulajdonképpen egy utazás: JézusSAL együtt megláthatunk mindent belülről, úgy, ahogy azt Isten át akarja adni nekünk. Ez az utazás ingyenes, csak az olvasás, tanulmányozás iránti vágynak kell meglennie bennünk.

Ennek egyik legjobb módja az „induktív Bibliatanulmányozás”, azaz megfigyelés-interpretálás-hasznosítás/megvalósítás. ÁM mindezek előtt való az imádkozás: nem úgy, mint egy szokás, rítus az olvasás előtt, hanem annak elismerése, hogy a magunk eszéből, erejéből szegények vagyunk, nem érthetjük meg, amit Isten elrejtett adott Igeversekben, tehát szükségünk van a Szentlélekre, aki megmagyarázza az olvasottakat.

Amikor tehát imádság után elkezdjük olvasni a Biblia egy adott könyvét, részét, versét, meg kell figyelnünk minden abban rejlő részletet, meg kell vizsgálni az adott történetben szereplőket, helyszíneket, jeleneteket. Ezután következik az interpretálás, azaz, hogy az adott korban, adott embereknek mit jelentett az, amit átéltek, kaptak Istentől. Végül pedig aktualizálni kell ezeket saját életünkre nézve, hogy mit tudunk ezekből hasznosítani, megvalósítani adott élethelyzetben. Ha úgy tetszik, akkor „veszekedni, vitatkozni” is kell, lehet Isten Igéjével, amíg meg nem értjük azt.  

S hogy miért kell, hasznos a Bibliát olvasni? Erre választ ad 2. Timóteus 3:14-17: „…maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad,  mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.  A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített".  

Luther Márton mondta: „Az ember hajlamos kézenfekvő és automatikus módon létrehozni egy vallást, ami nem más, mint egy módszer arra, hogy hogyan lehet belesüppedni egy középszerű, csendes kapcsolatba Istennel. Hogy elkerüljük ezt a veszélyt, el kell merülni napi szinten az evangélium tanulmányozásában, szembe kell nézni nap mint nap Jézussal, szembesülve minden nap Isten azon megtestesülésével, Akit túl könnyen keretbe zárunk elménkben.”

Charles Spurgeon szerint: „Vannak pillanatok, amikor a magány jobb, mint a társaság, és a hallgatás bölcsebb, mint bármilyen jellegű vita. Sokkal jobb keresztyének lennénk, ha több időt töltenénk egyedül, Istenre várva, hogy az Igéjén való elmélkedésen keresztül gyűjtsünk lelki erőt ahhoz, hogy Őt szolgáljuk. Isten dolgain kellene elmélkednünk, mert így tudjuk táplálni legjobban lelkünket. Miért van az, hogy egyes keresztyének – noha nagyon sok prédikációt hallgatnak évek óta – képtelenek fejlődni életükben? Mert elhanyagolják a belső emberüket, és nem fordítanak időt Isten Igéjén való gondolkozásra. Szeretik a gabonát, de nem darálják le, nem használják fel,; , lenne gabonájuk, de nem mennek ki a mezőre, hogy begyűjtsék azt; a gyümölcs ott van a fán, de nem szedik le; a víz ott folyik a lábuk előtt , de nem hajolnak le, hogy igyanak belőle.  Az ilyen ostobaságtól ments meg minket, Urunk!”

Ezen elgondolkodtató alkalom után (mint minden vasárnap) most is a kötetlen beszélgetésé, nevetésé, egymás jobb megismerése került előtérbe, s ennek keretében újabb ebédmeghívásnak tettem eleget: két szicíliai sráccal ebédeltem együtt, de nem féltem, hogy egy maffiacsapat két tagjával fogyasztom el a kiváló „spaghetti alla panna e pomodoro” ízletes ételét. Helyette élveztem szórakoztató társaságukat, majd egy kis napozással töltődtem fel, hogy aztán másik két szicíliaival sétáljak Róma belvárosában, eddig sosem látott helyeken (így a Tiberisz folyó közepén található szigeten, mely azonban össze sem hasonlítható a mi csodálatos Margitszigetünkkel; vagy Trastevere kerület egyes eddig felfedezetlen részein).

Este magányosan, s szomorúan néztem végig csapatom gyötrődését egy bar-ban, ahol több volt a bangladesi, kínai bevándorló, mint az őshonos római polgár (akiből sajnálatosan egyre kevesebb van a fővárosban, s ez igencsak rontja Róma varázsát).

Csütörtökön fél napos állásinterjún vettem részt a már említett marketing cégnél, előbb az elméletet sulykolták belénk két órában, majd a gyakorlatot mutatták be a nap hátralévő részében. Őszintén szólva nem ez álmaim munkahelye, kissé nyomulósnak, pénzhajhásznak tartottam az itt dolgozó embereket, akiket nem a valódi cél vezérelt (azaz segíteni az olasz éhező, rossz sorban lévő gyerekeknek, illetve egyéb elmaradt kontinensek kis polgárainak), hanem az, hogy egy nap-hét-hónap alatt minél több „üzletet kössenek”, s így a ranglétrán egyre gyorsabban jussanak felfelé. A nap végén mindenesetre abban maradtunk, hogy jövő héten egy „feedback”-re találkozunk, s eldöntjük közösen a „hogyan tovább”-ot.

Este megvendégeltem két haveromat, én főztem nekik, s megnéztük a csodálatos INTER európai kupameccsét. Mókás volt, hogy itt Olaszországban, olaszoknak én főztem olasz ételt, az általuk oly közkedvelt „Carbonara”-t. Az már csak hab volt a tortán, hogy el voltak ájulva, hogy milyen finomat főztem, el is fogyott pár perc alatt e valóban finom tészta, ráadásul kedvenc focicsapatom is diadalmaskodott!:)

Összességében tehát jó kis nap volt ez, annak ellenére, hogy sajnos már hetek óta fordított életet élek, mivel kb. hajnali 3-kor alszom el és 12 körül kelek, elmegy a fél napom alvással, pedig tényleg szép idő van, jó lenne minél jobban kihasználni ezt az időszakot.

Pénteken meg is próbáltam hamarabb felkelni, sajnos sikertelenül. Ám mivel jó idő volt, elhatároztam, hogy a munkakeresés mellett ismételten turistáskodom egy kicsit, így a Piazza Venezia környékén barangoltam az apró, hangulatos és néptelen utcácskákban, majd felgyalogoltam a II. Vktor Emanuel Emlékműre, itt imádkoztam és elmélkedtem pár bibliai Igén.

Estémet a gyülekezet egyik családjánál töltöttem, ahol imaórát tartottunk. Igen gazdag volt az imatémák tárháza, a gyülekezet tagjaitól elkezdve a pápa,- és olasz parlamenti választásokon át Magyarországig bezárólag sok mindenért és mindenkiért imádkoztunk, már csak azért is, mert a Biblia szerint nagyon fontosak ezek az események is. Ezt követően megvacsoráztunk, jót beszélgettünk, majd mindenki saját otthonába tért. Én 3 filmmel zártam az estét, így mondanom sem kell, hogy ismét hajnali 3 óra volt, mire álomra csuktam szemeim.    

E bejegyzésemet a Trinitá dei Monti (vagy ismertebb nevén Spanyol lépcső) tetején írom, napfürdőzés közben. Már napok óta igen kellemes koratavaszi az idő, nagyon élvezem, ahogy a D vitamin terápia átjárja testem-lelkem.

Szerdán ismét együtt ebédeltem volt kolléga-szobatársammal, ilyenkor mindig egy-két óriási szendvicset majszolunk, s megvitatjuk az élet nagy dolgait, ezúttal a pápa körül kialakult helyzet, valamint a február utolsó hétvégéjén esedékes választások adták beszélgetésünk vázát. Az ezután következő angol óra ezúttal is vidám csevej volt, egy kis nyelvtannal megspékelve. Utána rövid látogatást tettem volt kolléganőimnél, egyiket pedig elkísértem templomba, ugyanis hamvazószerda lévén katolikusként hagyomány, hogy az e napon kezdődő, és Húsvétig tartó bűnbánati időszakot fejre történő hamuszórással kezdik e felekezethez tartozó hívek. Ez persze remek lehetőség volt, hogy beszélgessek kolléganőmmel hitbeli kérdésekről, érdekes, hogy Isten milyen helyzeteket hoz, hogy Róla szóló beszélgetést kezdeményezzek – természetes módon.

Ezután ellátogattam a Szent Péter térre, ahol Joseph Ratzinger pápaságának utolsó miséjét celebrálta. Természetesen a Bazilikába nem lehetett bemenni, ám a téren nagy kivetítők és kihangosítás révén figyelemmel lehetett kísérni benti történéseket. Remek akusztikája van a térnek, szavakkal lehetetlen is leírni, hogy milyen hangulata van, amikor felzeng az énekkar Istent dicsőítő kórusa.

Hallgatva, s figyelve az eseményeket elém lépett egy úriember, aki bemutatkozva elmondta, hogy egy svejczi rádió újságírója, s ha nem bánom, feltenne pár kérdést. Én persze készségesen rendelkezésre álltam, s megkérdezte véleményem a pápa páratlan hétfői lemondásáról. Véleményem tetszhetett az újságírónak, ugyanis kb.10-15 percet diskuráltunk hitről, ökumenéről (hamar kiderült, hogy nem vagyok katolikus), vallásról, itteni gyülekezetemről. Igazából örültem ennek az intejrúnak, ugyanis nem mindennap adatik meg az embernek, hogy a Vatikánban tegyen vallást hitéről egy rádióműsornak (még akkor is ha nem biztos, hogy leadják a felvételt:))

Ezen boldog örömmel szívemben mentem ügyeimet intézni, majd siettem az esti Bibliaórára, ahol gyönyörű bejelentés fogadta az egybegyűlteket: az egyik házaspár kisbabát vár. Korábban sokat imádkoztunk a lányért, hogy sikerüljön munkát találnia, ugyanis háromnegyed éve nem talál állást; hát bevallom őszintén, hogy nem ilyen munkára számítottunk, azonban ez is mutatja, hogy Isten tervei nem mindig egyeznek a mi elképzeléseinkkel. Mindenesetre azt hiszem, hogy az egyik legszebb munkát kapta ez a lány ajándékba: az anyaságot!:))

Az alkalom érdekes volt, az alapige Márk evangéliuma 7. részének első 23 verse volt. A különféle hagyományokról szólt az este, melyek olykor Isten parancsolatai elé kerülnek, s melyek nem (feltétlenül) tükrözik Isten akaratát, azonban mi emberek olyan görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, hogy nem látjuk, nem akarjuk meglátni egy-egy kérdésben Isten valódi rendelkezését. Ha csak beszédünkkel (szánkkal) tiszteljük Istent, de szívünk távol van tőle, és az Ő rendelkezései csupán betanult emberi parancsolatok számunkra, akkor életünk semmit sem ér.

Jézus tanítása szerint nem az tesz tisztátalanná, ami bekerül a testbe (tehát annak idején a „tisztátalan” ételek), hanem az, ami szívünkben megszületik, agyunkban megfogalmazódik, s szánkon keresztül a világba kerül. Ezért kell tehát Isten felé fordulni, hogy Ő, Szentlelke által formálja gondolkodásmódunkat, szavainkat, tetteinket.