KudaRóma

A sokáig tartó szombati mulatozás után ismét korán kezdődött a vasárnap. A lelkész arról beszélt, hogy rendszeresen érdemes (és kell) feltölteni magunkat lelkileg, ennek legjobb módja pedig Isten imádata. A 103. Zsoltárban Dávid ezt írja: „Áldjad lelkem, az URat, és egész bensőm az Ő szent nevét! Áldjad lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled”

Az imádat nem a mi művünk, cselekedetünk, nem tőlünk ered, hanem egy válasz, mely Istentől jön. Ha nem lenne Istenünk, nem lenne KIT imádni. Azért imádjuk Istent, mert Ő jó, szerető, nagy és hatalmas. Azért imádjuk, mert Ő VAN (nekünk), megbocsátja bűneinket, eltörli hűtlenségünket. Ha az imádat a mi saját próbálkozásunk, akkor saját erőnk „eredménye” és büszkesége kerül elő, s ez képmutatóvá tesz, tehet. Ám ha válasz Isten felénk irányuló cselekedeteire, műveire, szeretetére, akkor őszinte lesz, s ez az imádat megtisztítja szívünket.

Szívünk sokszor bálványok gyáraként viselkedik. Ilyen lehet egy munkahely, a család, vagy akár a haza, a szerelmünk, vagy értéktárgyaink is. Szeretjük, szolgáljuk, imádjuk e bálványokat, saját magunk isteneivé válunk. Ezáltal azonban valójában nem életet adunk magunknak, nem gazdagítjuk lelkünket, hanem elveszítjük azt, ugyanis ezek fogják meghatározni, hogy kik vagyunk, és még akár igazolni is látszik ezáltal bálványimádásunk.

Isten imádata az ellenszere, gyógyszere ezeknek a bálványoknak, melyeket kreálunk életünkben. Isten szabaddá tesz bennünket, nem kötöz meg minket (mint a bálványaink), hanem képessé tesz bennünket arra, hogy szeressünk. Akik Istent imádják „lélekben és igazságban imádják az Atyát” (Jn. 4:23)

Feltöltődésünk másik jó módja a közösség. Amikor megérkezünk, részt veszünk egy közösségi eseményen (családi, gyülekezeti, baráti, stb.), azért érkezünk, hogy adjunk, hiszen mi már (az imádat által) mindent megkaptunk Istentől. Az Ige arra hív fel minket, hogy szolgáljuk a többieket, s ne uralkodni akarjunk rajtuk. Ha már egyszer „kereszténeknek” hívnak bennünket, viselkedjünk úgy, ahogyan Krisztus viselkedett. Úgy válhatunk naggyá, ha megalázkodunk, s kicsikké leszünk: fontos tehát, hogy (m)ilyen lelkülettel nézünk a többiekre. Persze ez nem egyszerű feladat, magunktól csupán próbálkozás lesz, de ha kérjük Istent, hogy segítsen ilyenekké válni, akkor ez meg fog adatni nekünk.

A gyülekezetnek van egy fiatal gondnok-pénztárosa, aki pár percben ismertette a tavalyi pénzügyi adatokat: nagyon érdekes, hogy Isten hogyan gondoskodik rólunk hétről-hétre, főleg annak fényében, hogy az ide járók nagy része egyetemi hallgató. A lelkész nem tőlünk, hanem amerikai támogatóktól kapja a fizetését; van erre az évre is mindenféle terv, ötlet, meglátjuk mennyi fog belőle megvalósulni, mindenesetre „jókedvűen adakozunk”, kiegészítjük ebben is egymás szükségeit. Nem feltétlenül pénzzel, hanem azzal, hogy időt szakítunk egymásra, beszélgetünk, fizikai segítséget nyújtunk egymásnak egy-egy költözés alkalmával; van, aki vendégül látja a másikat egy ebédre, vacsorára, vagy egy-egy éjszakára (vagy esetemben két hónapra).  

Istentisztelet után ismét könnyed, kellemes beszélgetések alanya voltam, szeretem ezeknek az embereknek az őszinteségét, egyszerűségét, szeretetét. 
Egy gyors otthoni ebédet követően a szép időre való tekintettel egy hosszú sétát tettünk pár baráttal a Villa Borghese parkjában, tavánál, majd este egy vacsorameghívásnak tettem eleget, egybekötve meccsnézéssel (igen, kedves olvasóim, végre újra nyert szeretett csapatom-csapatunk!:)), valamint tovább dolgozva az egyesületi lét megalakításán.  

Csütörtökön a szokásos munkakeresés mellett elkezdtem szervezni a hétvégi gyülekezeti életet, de még koraeste megnéztem egy lakást, melyet az egyik gyülekezeti tag akar nekem kiadni. Mivel azonban igencsak drága és nemigen van felszerelve, ezért inkább egy udvariassági látogatás volt ez a lakásnézőtúra, visszatértem a szeretett „Afrika-kerületbe”, ahol szép napokat töltöttem el. Este elmentem a Piazza Navona mellett lévő Palazzo Braschi-ba, ahol egy klasszikus gitár, szólóénekes koncertet hallgattam meg – egyedül. Azaz inkább úgy fogalmaznék, hogy ismerősök nélkül mentem el, ugyanis senki nem ért rá, de azt is elhatároztam, hogy nem fogok otthon üldögélni minden este, hanem a városnézés mellett keresek magamnak érdekes kultúrprogramokat, melyeket meghirdetek ismerősi körömben, s „aki jön-jön, aki nem-nem” elvet követve kezdem élni mindennapjaimat. Előadás után barangoltam a kietlen pici-hangulatos római utcácskákban, végül nagy tereket átszelve jutottam haza.

Pénteken megbeszéltem egy rövid találkozót egy ismerősömmel, hogy odaadjon valamit, azonban teljesen váratlanul egy egyetemi csoport Bibliaóráján találtam magam, amit nagyon élveztem, 1-2 órára újra egyetemistának éreztem magam:)). Viccesek ezek a 19-21 éves „fiatalok”, mindig rádöbbenek, hogy vannak emberek, akik 1991-ben születtek?? Persze főleg akkor „esik le az állam”, amikor belegondolok, hogy eme „gyerekek” már egyetemista korúak…! Gyönyörű napsütésben beszélgettünk az egyetemi „Campuson” (persze a sarki hideg már közeledett, így csak 10-13fok volt :)) Régebben mindig azon viccelődtem, hogy ha munkanélküli lennék, Rómában szívesen lennék az, mondván itt télen sincs olyan hideg, sőt egész kellemes az idő…, erre tessék: most átélhetem ennek varázsát:))

A délután nagy részét ismét netezéssel töltöttem, egész szombatos programot szerveztem össze, este pedig egy szülinapi vacsorára voltam hivatalos Trastevere kerület indiai éttermébe. Az egyik angol-amcsi haverom születésnapját ünnepeltük, lassan több időt töltök a tengerentúliakkal az olasz fővárosban, mint vérbeli taljánokkal…Nem lesz ez így jó, taktikát kell váltanom (vagy országot:))!

Amúgy nem különösebben szeretem az indiai ételeket (főleg azért nem, mert nekem túl csípősek), de azért jól belakmároztam (ha már egyszer ilyen drága volt e születésnap…:))), mert tényleg igen érdekes és markáns ízvilágot képvisel az indiai gasztronómia. Persze előre garantálták, hogy nem csípős, amit rendelek, de úgy érzem otthoni barátaim küldték rám e pincéreket, mert majdnem tüzet füstöltem, amikor megettem a nemtudommilyenszószos csirkét.:) Még jó, hogy volt 1 kívül-belül csokitorta desszertnek, ami enyhítette szám égési sérüléseit.:))   Az estet egy rövid éjszakai városnézéssel fejeztük be, még mindig nagyon szeretem Trastevere piciny utcácskáit, valamint a kivilágított Colosseum leírhatatlan varázsát szemlélni, bejárni e napszakban (is).

Szerdai napomat gyülekezetünk jogi ügyeinek böngészésével, valamint előző munkahelyem meglátogatásával kezdtem. Angol óra után közjegyző után vadásztam (ugyanis az egyesületet itt közjegyzőn keresztül kell bejegyeztetni), valamint készültem az esti Bibliaórára. Elhatároztam továbbá, hogy nem fogok egész nap a laptopom előtt görnyedni, hanem kicsit „túristáskodom” is, ha már megadatott, hogy a világ egyik legszebb városában lehetek munkanélküli. Ennek megfelelően barangoltam 1 órát a belvárosban, vicces-érdekes utcai performance-okat láttam, olyan kis utcákban fordultam meg, ahol eddig még nem jártam.

Az esti Bibliaóra első fél órája a "pizza"-ra való „feszült várakozás” jegyében telt el, végül mindenki legnagyobb örömére megérkezett az olaszok egyik nemzeti eledele, s miután mindenki jól lakott, elkezdtük tanulmányozni a Szentírást. Ezúttal az ötezer ember (férfi) megvendégelése volt az egyik fő téma, amikor Jézus 5 kenyérből és 2 halból lakatott jól több ezer embert. Fantasztikus történet, melynek során a tanítványok hitetlenségét vettük górcső alá, akik annak ellenére, hogy 1-2 nappal ezen esemény előtt csodákat vittek véghez, nem hitték el, hogy lehet ennyi embernek adni ételt olyan kevésből, ami nekik volt. Könnyű „megítélni” a tanítványokat, pedig néha mi is egy-egy erős, fontos „csoda” vagy „Istenélmény” után ugyanúgy értetlenül állunk a következő nehézség előtt, hitetlenkedve kérdezve: na ez hogy fog megoldódni, milyen megoldást találunk adott problémára?!

Jézus az egész történetben nagyon határozott, világos elképzelése van a dolgokról, utasítja tanítványait, tanítja azokat, akik fáradtságot, energiát nem kíméltek, hogy hallhassák beszélni a „mestert”. Azt olvassuk, hogy Jézus megsajnálta a sokaságot, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juh. S mivel Jézus egyik jelzője a „jó pásztor”, ezért ő nem hagy magára senkit, aki Őt akarja követni, aki beismeri, hogy vezetésre szorul élete. Eszembe jutott erről egyik kedven Zsoltárom, szám szerint a huszonharmadik, mely eképp szól:

„Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.”

Az est másik története az volt, amikor Jézus a vízen jár egy vihar kellős közepén. Egy újabb hihetetlen történet, melynek főszereplői a szegény, elcsigázott, fáradt, viharvert (szó szerint, és átvitt értelemben is) tanítványok, akik ijedtségükben azt hiszik, hogy Jézus egy szellem. Ő azonban rögtön nyugtatja őket, lecsendesíti a vihart, biztonságos helyre vezeti őket. Szeretem, amikor Jézus tanítja ezeket az embereket, a „híres és szent apostolokat”, akik azonban ugyanolyan egyszerű emberek voltak, mint amilyenek mi vagyunk, tele gonddal, félelemmel, kétséggel. Jézus ismeri a szívünket, olykor meg is próbál bennünket, mely ha nem is mindig könnyű, kellemes, de mindenképp hasznos. Egyrészt, mert tükröt tár elénk, hol is tartunk az életben, másrészt kitartást, állhatatosságot, kipróbáltságot eredményez.

A hét nagy részében fenti címen olvastam elmélkedéseket, melyek során elég érdekes gondolatokat, Igéket olvastam, ehelyütt ezen elmélkedéseket foglalom össze.

"Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet." (Prédikátor 11:4)

Túl sokan vannak közülünk, akik csak várakoznak a kikötõben. Szeretnénk, hogy a hajó megfelelõ legyen, a hajóhíd tökéletesen legyen illesztve, az idõjárás jó legyen, sõt díszes meghívót várunk, mielõtt hajlandóak lennénk elindulni. Azonban a feltételek sosem lesznek tökéletesek! Az álmok nem fognak felénk jönni, nekünk kell elindulnunk feléjük. Valaki így írt errõl: „Ideje abbahagyni, hogy mindig várjunk valamire: tökéletességre, ösztönzésre, engedélyre, biztatásra, valaki más megváltozására, a megfelelõ személy elérkezésére, kormányváltásra, kockázatmentes életre, arra, hogy felfedezzenek, világos útmutatásokra, nagyobb önbizalomra vagy a fájdalom elmúltára. Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Ilyet még sose csináltunk azelõtt«, mondd ezt: »Miénk a lehetõség, hogy elsõnek megtegyük«! Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Nincsenek megfelelõ forrásaink«, mondd: »Szükséghelyzetekbõl születnek a nagy találmányok«! Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Nincs rá elég idõ«, mondd: »Változtatunk a munkamódszereinken«! Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Ezt már próbáltuk«, mondd: »Tanultunk a tapasztalatokból«! Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Nincs megfelelõ szakértelmünk«, mondd: »Keressünk kapcsolatot olyanokkal, akiknek van«! Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Terjesztõinknek és vásárlóinknak nem fog tetszeni«, mondd ezt: »Mutassunk rá nekik a lehetõségekre!«. Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Nincs rá pénzünk«, mondd ezt: »Talán valahol le tudunk faragni a költségeken«. Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Nincs elég emberünk«, mondd ezt: »Kevesen vagyunk, de jó csapat vagyunk«. Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Sosem lesz jobb«, mondd ezt: »Megpróbáljuk még egyszer«. Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Bajlódjon vele valaki más«, mondd ezt: »Kész vagyok valami újat tanulni«. Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Ez nem az én dolgom«, mondd ezt: »Örömmel vállalom a felelõsséget«. Ahelyett, hogy ezt mondanád: »Erre én nem vagyok képes«, mondd ezt: »Isten kegyelmébõl meg tudom tenni!«.

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom." (Zsidók 11:1)

A sikeres emberek a kudarcot a sikerhez vezetõ út normális részének tekintik, és túlteszik magukat rajta.

Én is azt gondolom, hogy helyes gondolkodásmód nagyon fontos a hivő életben is, ezeket a szavakat azonban szintén könnyebb leírni, mint gyakorlatban megélni. No de próbálkozik az ember!:)) 

Hit által hagyta el [Mózes] Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant.”" (Zsidók 11:27)

Szoros összefüggés van aközött, hogy elindulunk az álmunk megvalósítása felé, és aközött, ahogy majd rendelkezésünkre lesznek az ehhez szükséges források. Túl gyakran akarjuk elõször látni a forrásokat, sõt a kezünkben tartani õket, mielõtt elindulnánk elõre.  A Szentírásban újra meg újra olvashatjuk, hogyan indított útnak Isten embereket nagyon kevésnek vagy nem megfelelõnek tûnõ eszközökkel. Mire azonban odaértek, ahol Isten akarta õket látni, ott vártak rájuk azok a források, amikre szükségük volt ahhoz, hogy a rájuk bízott munkát elvégezzék. Az álom nem a forrásokat követi, ez éppen fordítva történik. Elõször van egy álmunk, aztán elindulunk felé. Aztán követnek majd az emberek és a források. Aztán a terv, amit Isten adott nekünk, kezd megvalósulni. „Az erõfeszítés csak akkor hozza meg jutalmát, ha az ember nem hajlandó feladni.” A sikeres emberek látják, amit mások nem látnak, ez tartja mozgásban õket.

„Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában." (Jakab 2:17)

 Rendületlen hittel lehet elõrejutni az álom megvalósítása felé... Jó lenne ilyen hittel rendelkezni...!:)

Mivel reggel 6 után feküdtem le, csak 13:30 körül ébredeztem, s kezdtem a hetet. A délutánt netezéssel, munkakereséssel töltöttem, majd koraeste Piazza del Popolo-n lévő, farsang jegyében megrendezett lovasbemutatón vettem részt két ismerősömmel. A majdnem másfél órás szabadtéri program az ember és a ló történetét mutatta be művészi, akrobatikus és harci jelenetekkel. Összességében igencsak látványos volt az este, a háttér pedig egy pompás tér volt (természetesen szökőkúttal), valamint a díszes kapu, ami fogadja a belvárosba igyekező nagy tömegeket. Igencsak hűvös este kerekedett az enyhe délutánból, ezért egy közeli bar-ba betérve egy forrócsokival melegítettük fel magunkat.

Hazafelé összefutottam egy ismerősömmel, akivel rég nem beszélgettem, ezért beültünk egy italra egy másik bar-ba, így majdnem éjfél volt, mire hazakeveredtem. Ám mivel megfordult a napom, még sokáig fent voltam, bámulva az ágyam előtt elhelyezkedő óriás LCD TV-n a különböző olasz nyelvű sorozatokat és vetélkedőket.

Kedden meglátogattam azt az olasz-magyar házaspárt Guidonia di Montecelio-ban, akiknél az első két hétben laktam, miután januárban megérkeztem. Nem volt egyszerű eljutni hozzájuk, ugyanis egy nemlétező autóbuszt késtem le, majd másfél óra várakozás után megérkezett az igencsak zsúfolt járat, így délután kettő óra után értem ki, közel 2,5 órás utazás után. Mindenesetre megérte kimenni, mint mindig nagyon kedvesen fogadtak, elintéztem pár dolgot, amit szerettem volna, így este elégedetten tértem haza.

Együtt töltöttem az estét lakótársammal és mivel elkezdett érdeklődni hitem után, illetve, hogy tulajdonképpen miért is vagyok Rómában, elmeséltem neki. Mindig nagy örömmel és nyíltan beszélek a helyieknek arról, miket élek át, valahogy könnyebben, szabadabban beszélek itt hitemről is (talán mert „messziről jött ember azt mond amit akar” ? Remélem nem. :)), de „tegyetek próbára” kérdezzetek bátran!:))

Ezen intenzív alkalom után újabb ebédmeghívást kaptam, melynek annak ellenére eleget tettem, hogy Inter meccs volt aznap délután. Igazi hős vagyok azt hiszem:)! Megérte az ebédet választani egyrészt mert finomakat ettünk-ittunk, másrészt jó volt a társaság, de nem utolsósorban azért, mert sajnálatos módon kikapott szeretett csapatom. Majdnem 2 órán keresztül társasjátékoztunk (Tabu-t játszottunk), ám meg kell valljam, nemigen voltam ezúttal formában, lehet, hogy ennek egyik oka az volt, hogy Tabuzni idegen nyelven elég nehéz.:)

Koraeste elkísértem két haveromat az IKEA-ba, mely ugyanolyan, mint Budapesten, minden bútorosztály ugyanott van, mint otthon, max. a büfében van különbség, ugyanis van 1 Euros pizza.:) Jól elvoltunk, hülyéskedtünk, sokat nevettünk, de mindannyian nagyon elfáradtunk a közel 3 órás túra végére.  

Ám ezzel még közel sem volt vége a napnak, ugyanis meghívást kaptam egyik amerikai ismerősömtől Róma egyik legelegánsabb negyedébe megnézni az amerikai focibajnokság (NFL) döntőjét, a Superbowlt. A meccs már hétfőn (0:30-kor) kezdődött, de már előtte ment a készülődés, beszélgetés, elemzés, találgatás. Aztán mikor elkezdődött a meccs jöttek a finomabbnál finomabb ételek, italok, természetesen Amerikából, amerikai recept szerint. Úgy éreztem magam, mintha nem is Rómában lettem volna, mivel az egész este angol nyelven zajlott, amerikaiakkal, amcsi kajákkal. Elég későn (vagy korán?) lett vége a meccsnek, így csak hajnali 6-ra keveredtem haza, s mivel a lakótársa bennehagyta a kulcsot a zárban, ezért csengetnem kellett, s láthatóan nagy örömmel kelt fel, hogy ajtót nyisson nekem.:)

Ez a vasárnap is korán kezdődött, de mivel az egyik sráccal, akivel egy templomba járok szinte szomszédok vagyunk, együtt mentünk templomba autóval. A szokásos előkészületeket pikk-pakk megcsináltuk, így jutott idő az alkalom előtti beszélgetésekre is, valamint egy kis imádságra. Érdekes módon pont az imádság volt az Istentisztelet témája, a múlt heti inkább elméleti alkalom után ezúttal inkább annak gyakorlati oldalán volt a hangsúly.

Első körben a rendszeres imádság jelentőségéről volt szó, a következő Jézusi mondat alapján: "Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle." Beszélt arról az alkalomtartó, hogy töltsünk együtt elkülönített időt, amikor Istennel beszélgetünk, egyénileg, csak kettesben. Majd beszélt az őszinte imádságról, Isten ugyanis arra kíváncsi, ami a szívünkben van, nem pedig a külsőségekre. Végül pedig a hitből való imádság fontosságát említette.

A másik Ige, amit kiemelt, az volt, hogy: „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.

Vannak persze akadályai is az imádságnak, ilyen lehet egy konkrét bűn az életünkben, valami, ami nem kedves Istennek, de mi mégis ragaszkodunk hozzá. Másik akadály a saját hitetlenségünk lehet, azaz a Benne való hit hiánya (Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.”) Furcsamód lehet akadály a családi ellenségeskedés is.  Aztán vannak olyan Igék is, melyek azt mondják, hogy akadály lehet az is, hogy nem Isten akarata szerint kérünk Tőle valamit. Ezt leginkább úgy tudom leírni, mint amikor a gyermek kér valamit a szülőjétől, de a szülő nem adja meg gyermekének, vagy azért, mert nincs itt az ideje, vagy azért, mert valamitől meg akarja óvni. Nem fogjuk azonban feltétlenül mindig megtudni, hogy valamiért amiért őszintén, akár hittel imádkozunk, miért nem kapjuk meg. Lényeges azonban, hogy kérjünk bölcsességet Istentől, olvassuk a Bibliát, s kérjük a Szentlelket, hogy „helyesen” tudjunk kérni. S ami a legfőbb: legyünk őszinték minden egyes helyzetben!(Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt. Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól, a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember.)